Egycellás zivatar: kialakulása, életciklusa és jellemzői

A nyári égbolt gyakori, ám sokszor félreértett jelensége az egycellás zivatar, amely a légkör dinamikus folyamatainak egyik legtisztább megnyilvánulása. Bár rövidebb életű és kevésbé szervezett, mint összetettebb társai, például a multicellás vagy szupercellás rendszerek, mégis jelentős helyi időjárási eseményeket produkálhat, komoly károkat okozva ezzel. Megértéséhez elengedhetetlen a légköri instabilitás, a nedvesség és az emelő mechanizmusok alapjainak ismerete. Ez a cikk részletesen bemutatja az egycellás zivatar kialakulásának feltételeit, három jellegzetes életciklusát – a fejlődési, érett és feloszlási szakaszt –, valamint a hozzá kapcsolódó jelenségeket és veszélyeket.

Az időjárás-előrejelzés szempontjából kulcsfontosságú az egycellás zivatarok mechanizmusának ismerete, hiszen bár lokalizált jelenségekről van szó, hirtelen és intenzív csapadékot, jégesőt vagy erős széllökéseket okozhatnak, amelyek komoly hatással lehetnek a mezőgazdaságra, a közlekedésre és az infrastruktúrára. Ezen jelenségek alapos elemzése segít a lakosság felkészítésében és a károk minimalizálásában. A légkörben zajló fizikai folyamatok megértése nemcsak a meteorológusok, hanem mindenki számára hasznos lehet, aki szeretné jobban érteni a körülöttünk lévő világot és felkészülni a váratlan időjárási eseményekre. Különösen igaz ez a nyári hónapokban, amikor a meleg, páradús levegő és a napsugárzás együttesen teremtik meg a konvektív tevékenység ideális feltételeit, gyakran eredményezve a délutáni órákban kialakuló, hirtelen jött egycellás viharokat.

A zivatarok kialakulásának alapvető légköri feltételei

A zivatarok, legyenek azok egycellásak, multicellásak vagy szupercellásak, három alapvető feltétel teljesülése esetén jönnek létre: elegendő nedvesség, légköri instabilitás és egy emelő mechanizmus. Ezek hiányában a konvektív felhőzet, így a zivatar sem tud kialakulni vagy fenntartani magát. Ezen feltételek egymással összefüggve, szinergikusan hatnak, és együttesen teszik lehetővé az energia felszabadulását a légkörben.

Elegendő nedvesség a légkörben

A nedvesség létfontosságú a zivatarok képződéséhez, hiszen a felhők vízcseppekből és jégkristályokból állnak. A légkörben lévő vízgőz kondenzációja során felszabaduló latens hő az, ami hajtja a feláramlásokat és erősíti a zivatarcellát. Minél magasabb a levegő páratartalma, különösen az alsóbb rétegekben, annál könnyebben éri el a feláramló levegő a kondenzációs szintet, ahol a vízgőz cseppfolyósodni kezd. A magas harmatpont értékek jelzik a bőséges nedvességtartalmat, ami ideális feltételeket teremt a zivatartevékenységhez. A harmatpont az a hőmérséklet, amelyre a levegőt állandó nyomáson le kell hűteni ahhoz, hogy vízgőz telítetté váljon, és megkezdődjön a kondenzáció.

A nedvesség forrása lehet párolgás óceánokról, tavakról, folyókról, vagy akár a talaj felszínéről. Magyarországon a nyári időszakban a meleg, páradús levegő gyakran érkezik déli, délnyugati áramlással a Földközi-tenger felől, vagy éppen helyi párolgásból származik, különösen a Tiszántúlon, ahol a nagy folyók és a talajvíz is hozzájárul a levegő nedvességtartalmához. A páratartalom vertikális eloszlása is kritikus: ha a nedvesség csak az alsó rétegekben koncentrálódik, a feláramlás hamarabb „kiszáradhat”, mielőtt elérné a zivatarokhoz szükséges magasságot, vagyis a felhő alacsonyabban marad, és nem tud elegendő energiát gyűjteni a további fejlődéshez. A magasabb rétegekben lévő szárazabb levegő belekeveredhet a feláramlásba, gyengítve azt.

Légköri instabilitás

Az instabilitás azt jelenti, hogy a feláramló levegő melegebb és könnyebb, mint a környezete, ezért tovább emelkedik. Ezt a jelenséget a hőmérséklet-gradiens, vagyis a hőmérséklet magassággal való csökkenésének mértéke határozza meg. Ha a hőmérséklet gyorsan csökken a magassággal, a légkör instabil. A meteorológiában ezt gyakran a CAPE (Convective Available Potential Energy) értékkel mérik, amely a légkörben tárolt konvektív energiát számszerűsíti. Minél magasabb a CAPE, annál nagyobb az esély az erős feláramlásokra és a heves zivatarokra. A CAPE-t általában joule/kilogramm (J/kg) egységben fejezik ki; egy 1000 J/kg feletti érték már zivatarok kialakulására utaló jeleket mutat, míg a 3000-4000 J/kg feletti értékek extrém erejű viharokat jelezhetnek.

„A CAPE érték a légköri instabilitás legfontosabb mutatója. Egy magas CAPE érték önmagában még nem garantálja a zivatar kialakulását, de potenciális energiát jelez, ami egy megfelelő emelő mechanizmussal aktiválható. Ez a potenciális energia a levegő sűrűségkülönbségéből fakad.”

A CAPE mellett a CIN (Convective Inhibition) érték is fontos, amely az emelkedéshez szükséges energiát jelöli. Ha a CIN túl magas, az instabil légkör ellenére sem alakul ki zivatar, mert a feláramló levegőnek túl nagy akadályt kell legyőznie, mielőtt szabadon emelkedhetne. Ezt gyakran „légköri sapkának” vagy „kupaknak” nevezik, ami megakadályozza a konvekciót. A légkör függőleges hőmérsékleti és nedvességi profilját a szonádok segítségével mérik, amelyek adatokat szolgáltatnak a légköri állapotgörbék, mint például a tefigram vagy az emagram elemzéséhez. Ezeken a diagramokon jól láthatóvá válnak az emelkedési kondenzációs szint (LCL), ahol a felhőalap képződik, és a szabad konvekciós szint (LFC), ahonnan a levegő már önmagától, további emelőerő nélkül képes emelkedni.

Emelő mechanizmus

Az instabil és nedves levegőnek szüksége van egy kezdeti lökésre, egy emelő mechanizmusra ahhoz, hogy felemelkedjen a kondenzációs szintig, és áttörje az esetleges CIN-t. Több ilyen mechanizmus létezik, amelyek mindegyike képes a levegőt elegendő magasságba juttatni a kondenzáció megkezdéséhez:

• Termikus konvekció: A napsugárzás felmelegíti a talajfelszínt, ami felmelegíti a felette lévő levegőt. A melegebb levegő felemelkedik, buborékokat (termikeket) képezve. Ez a leggyakoribb kiváltó ok a nyári, meleg napokon kialakuló egycellás zivatarok esetében, különösen a síkvidéki területeken. A talaj egyenetlen felmelegedése (pl. szántóföldek, városi területek vs. erdők, vizes területek) lokális termikeket generál.
• Frontális emelés: Hidegfrontok esetén a sűrűbb hideg levegő alááramlik a melegebb, kevésbé sűrű levegőnek, felemelve azt. Ez a folyamat gyakran egy vonalba rendezett zivatarrendszereket, úgynevezett squall-line-okat hoz létre. Melegfrontoknál a meleg levegő fokozatosan kúszik fel a hideg levegő fölé, ami szélesebb, de kevésbé intenzív zivatartevékenységet eredményezhet.
• Orografikus emelés: Amikor a levegő egy hegységgel találkozik, kénytelen felemelkedni annak lejtőin. Ez a jelenség gyakori a hegyvidéki régiókban, ahol a hegyoldalakon felfelé áramló levegő hűl, kondenzálódik, és zivatarokat okozhat a hegyek szél felőli oldalán.
• Konvergencia: Két légtömeg találkozásánál a levegőnek felfelé kell távoznia, ami emelést eredményez. Ez gyakori a tengerparti területeken, ahol a tengeri és szárazföldi szél találkozik, vagy a szárazföld belsejében, ahol eltérő irányú légáramlatok konvergálnak, például egy száraz vonal (dry line) mentén, ahol száraz, forró levegő találkozik nedves, meleg levegővel.

Az egycellás zivatarok gyakran a termikus konvekció hatására jönnek létre, amikor a napközbeni felmelegedés elegendő energiát biztosít az instabil légtömeg emeléséhez. Ezért jellemzően délután, a maximális felmelegedés idején alakulnak ki, és a napsugárzás gyengülésével, este felé általában elhalnak, mivel a talajról érkező energiautánpótlás megszűnik. A légköri feltételek finom egyensúlya határozza meg, hogy ezek az emelő mechanizmusok elegendőek-e egy zivatar beindításához.

Az egycellás zivatar fogalma és megkülönböztetése

Az egycellás zivatar (más néven légszomjas zivatar vagy hőzivatar) a zivatarok legegyszerűbb, legkevésbé szervezett típusa. Jellemzően rövid élettartamú, általában 30-60 percig tart, és viszonylag kis területen fejti ki hatását. Nevét onnan kapta, hogy egyetlen, elkülönült konvektív cellából áll, amelynek életciklusa önmagában zajlik le, anélkül, hogy más cellákkal interakcióba lépne vagy egy nagyobb rendszert alkotna. A „légszomjas” elnevezés arra utal, hogy a zivatar „megfojtja” önmagát: a leáramló hideg, csapadékos levegő elvágja a meleg, nedves feláramlás utánpótlását, ami a cella gyors feloszlásához vezet.

Az egycellás zivatarok kialakulásához gyenge vagy hiányzó szélnyírásra (shear) van szükség a légkörben. A szélnyírás a szélsebesség vagy szélirány változása a magassággal. Ha a szélnyírás gyenge, a zivatarcellán belül kialakuló feláramlások és leáramlások nem tudnak térben elválni egymástól. Ez a kulcstényező, amely megkülönbözteti őket a szervezettebb zivatarrendszerektől, és meghatározza rövid élettartamukat. A gyenge szélnyírás nem teszi lehetővé a feláramlás tartós fenntartását, ami elengedhetetlen a hosszú életű és intenzív viharokhoz.

Különbségek más zivatarfajtáktól

Fontos megérteni az egycellás zivatarok helyét a zivatarok spektrumában, összehasonlítva őket a multicellás és szupercellás rendszerekkel, amelyek sokkal komplexebb dinamikával rendelkeznek:

• Egycellás zivatar: Egyetlen feláramlási-leáramlási ciklussal rendelkezik. A leáramlás gyorsan elvágja a feláramlás utánpótlását, ami a cella gyors feloszlásához vezet. Nincs jelentős szélnyírás a légkörben, vagy ha van is, az nem elegendő a fel- és leáramlások térbeli elkülönítéséhez. Ez a típus a leggyakoribb, de egyben a legkevésbé szervezett.
• Multicellás zivatar: Több, egymással interakcióban lévő zivatarcellából áll, amelyek különböző fejlődési szakaszokban vannak. Egyik cella haldoklik, miközben egy másik születik, gyakran a kifutófront (a leáramlás által okozott hideg levegő pereme) mentén. A szélnyírás mérsékelt, ami lehetővé teszi, hogy a kifutófront újabb cellákat indítson be, így a rendszer folyamatosan megújul. Hosszabb élettartamú és nagyobb területen hat, mint az egycellás.
• Szupercella zivatar: A legkomplexebb és legveszélyesebb zivatarfajta. Egyetlen, hosszan tartó, forgó feláramlással (mezociklonnal) rendelkezik. Az erős szélnyírás kulcsfontosságú a mezociklon fenntartásához, amely térben elválasztja a feláramlást a leáramlástól, biztosítva az utánpótlást, és megakadályozva a zivatar „légszomját”. Tornádók, óriási jégeső és pusztító erejű széllökések jellemzik, és órákig fennmaradhat.

„Az egycellás zivatar a zivatarok ‘alapmodellje’, egy magányos jelenség, amely önmagában éli le rövid életét, míg a multicella és szupercella már komplexebb, szervezettebb rendszereket képvisel, amelyek képesek hosszabb ideig fennmaradni és nagyobb területen pusztítani.”

Az egycellás zivatarok általában nem okoznak olyan súlyos, kiterjedt károkat, mint a szupercellák, de helyileg mégis jelentős veszélyt jelenthetnek, különösen a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadék és a villámtevékenység miatt. Éppen ezért, bár „egyszerűbb” típusnak számítanak, megértésük és az ellenük való védekezés nem kevésbé fontos.

Az egycellás zivatar életciklusa: három fázis

Az egycellás zivatar élete három jól elkülöníthető szakaszra osztható: a fejlődési (kumulusz), az érett és a feloszlási (disszipációs) szakaszra. Minden fázisnak megvannak a maga jellegzetes fizikai folyamatai és megfigyelhető jellemzői, amelyek a felhő dinamikájának és a légkörrel való kölcsönhatásának folyamatos változását tükrözik.

1. A fejlődési szakasz (cumulus stage)

Ez a szakasz a zivatar születését jelenti. Akkor kezdődik, amikor a talajról felemelkedő meleg, nedves levegő eléri az emelkedési kondenzációs szintet (LCL). Ezen a szinten a vízgőz elkezd kondenzálódni, látható felhővé, jellemzően egy kis kumulusz humilis vagy kumulusz mediocris felhővé alakulva. A kondenzáció során felszabaduló latens hő további energiát biztosít a feláramló levegőnek, ami serkenti a felhő függőleges növekedését.

A fejlődési szakaszban kizárólag feláramlások dominálnak. A feláramló levegő melegebb és nedvesebb, mint a környezete, ezért folyamatosan emelkedik. Ahogy a felhő egyre magasabbra tör, egyre inkább kumulusz congestus, majd végül kumulonimbusz felhővé fejlődik. Ekkor már jellegzetes, tornyos szerkezetet ölt, amelynek teteje gyakran karfiolszerűen fodros. A feláramlások sebessége jelentős lehet, elérheti a 10-20 m/s-ot is.

Ebben a fázisban még nincs csapadék a talajon, és nincsenek szervezett leáramlások sem. A felhő belsejében azonban már zajlanak a mikrofizikai folyamatok: a vízcseppek növekednek a koaleszcencia révén, és a magasabb, hidegebb rétegekben, ahol a hőmérséklet 0°C alá csökken, jégkristályok is képződhetnek. Ez a szakasz viszonylag rövid, általában 10-15 percig tart, és a felhő eközben akár több kilométert is emelkedhet.

2. Az érett szakasz (mature stage)

Ez a zivatar legintenzívebb és legveszélyesebb fázisa. Akkor kezdődik, amikor a felhőben képződött csapadékelemek (vízcseppek, jégkristályok) már elég nagyok és nehezek ahhoz, hogy a feláramlás ne tudja többé fenntartani őket, és elkezdjenek kihullani a felhőből, elérve a talajt. Ezzel egyidejűleg megjelennek a leáramlások is, amelyek a csapadék húzóereje, valamint a lehűlő, csapadék által párolgó levegő súlyának növekedése miatt alakulnak ki.

Az érett szakaszban a feláramlások és a leáramlások egyaránt jelen vannak és aktívak. A feláramlások továbbra is táplálják a zivatart meleg, nedves levegővel és latens hővel, ami fenntartja a felhő növekedését és a csapadék képződését. A leáramlások a csapadék súlya, valamint a környezeti levegő behúzódása és lehűlése miatt alakulnak ki. A lehűlő levegő sűrűbbé válik, és lefelé zuhan, magával sodorva a csapadékot. Az egycellás zivatarok esetében ez a leáramlás gyakran a feláramlás útjába esik, ami a zivatar „légszomját” okozza.

Jellemző jelenségek ebben a fázisban:

• Intenzív csapadék: Hirtelen, heves eső, gyakran felhőszakadás, esetleg jégeső. A csapadékintenzitás elérheti a 100 mm/óra értéket is rövid időre.
• Villámlás és dörgés: A felhőben lévő jégkristályok és vízcseppek közötti súrlódás és ütközés statikus elektromosságot generál, ami villámkisüléseket eredményez. Ekkor a legaktívabb a villámtevékenység.
• Erős szél: A leáramlások elérve a talajt, szétterülnek, erős széllökéseket okozva (ez a kifutófront). Ezek a lökések károkat okozhatnak.
• Üllő (anvil): A kumulonimbusz felhő teteje laposra terül, üllő alakot ölt, amikor a feláramlások elérik a troposzféra tetején lévő stabil réteget (tropopauza), és nem tudnak tovább emelkedni, ezért oldalra terjednek. Ez az üllő gyakran kilométerekre is kinyúlik a zivatar magjától.

Ez a szakasz a leghosszabb, általában 20-30 percig tart, és ekkor van a legnagyobb esély a komolyabb időjárási veszélyekre. A felhő ekkor éri el maximális vertikális kiterjedését, amely akár 10-15 kilométer is lehet.

3. A feloszlási szakasz (dissipating stage)

A feloszlási szakasz azzal kezdődik, hogy a leáramlások dominánssá válnak, és fokozatosan elvágják a feláramlások utánpótlását. Mivel az egycellás zivatarban a fel- és leáramlások térben nem különülnek el jelentősen, a leáramló csapadék és a hideg levegő blokkolja a meleg, nedves levegő beáramlását a felhő aljába. Ez a jelenség a zivatar „öngyilkosságaként” is felfogható, innen a „légszomjas” elnevezés.

Ahogy a feláramlások gyengülnek és végül megszűnnek, a zivatar elveszíti energiáját. A csapadék intenzitása csökken, a villámtevékenység is alábbhagy, bár szórványos villámok még előfordulhatnak a feloszlás során. A felhő fokozatosan szétesik, a jellegzetes üllő forma is elmosódottá válik, és gyakran csak rétegfelhőzet vagy kisebb kumuluszok, illetve egy szétterülő felhőalap (pannus) marad utána. A talajszinten a kifutófront által hozott hideg levegő tovább terjedhet, kellemes felfrissülést hozva, de a zivatar maga már a végéhez közeledik.

Ez a szakasz is viszonylag rövid, 10-20 percet vesz igénybe, és a zivatar ekkor már nem jelent komoly veszélyt, bár az utolsó villámok még veszélyesek lehetnek, és a korábban leesett csapadék okozta helyi elöntések még fennállhatnak. A felhőrendszer fokozatosan rétegfelhővé alakulhat, vagy teljesen feloszlik, nyomot hagyva maga után az égbolton.

Az egycellás zivatar életciklusának összefoglalása

Szakasz	Jellemző folyamatok	Időtartam (kb.)	Jellemző időjárás	Felhő típusa
Fejlődési (Cumulus)	Kizárólag feláramlások, kondenzáció, latens hő felszabadulása	10-15 perc	Nincs csapadék, gyenge szél, növekvő függőleges felhő	Kumulusz congestus, Kumulonimbusz (kezdeti)
Érett (Mature)	Fel- és leáramlások egyaránt, intenzív csapadék, töltésszétválás	20-30 perc	Heves eső, jégeső, erős szél, villámlás, dörgés, üllő	Érett Kumulonimbusz (Cbn)
Feloszlási (Dissipating)	Kizárólag leáramlások, feláramlások megszűnése, csapadék csökkenése	10-20 perc	Gyengülő eső, szórványos villámok, felhő szétesése	Kumulonimbusz (disszipáló), rétegfelhőzet

Az egycellás zivatarok mikrofizikai folyamatai és jellemzői

Az egycellás zivatarok nemcsak makroszinten, hanem mikroszinten is izgalmas folyamatokat rejtenek magukban. A felhőkben zajló mikrofizikai folyamatok felelősek a csapadékelemek (esőcseppek, jégkristályok, hópelyhek, jégszemcsék) kialakulásáért és növekedéséért, valamint a villámlás létrejöttéért. Ezek a folyamatok rendkívül komplexek, és a felhő különböző részein eltérő hőmérsékleti és páratartalmi viszonyok között zajlanak.

Csapadékképződés a felhőben

A zivatarfelhőkben két fő mechanizmus felelős a csapadékképződésért, amelyek gyakran egyidejűleg vagy egymásra épülve működnek:

• Koaleszcencia (összeolvadás): A melegebb, felhőalaphoz közeli részeken, ahol a hőmérséklet 0°C felett van (meleg felhőrégió), a vízcseppek ütközése és összeolvadása révén nőnek. A feláramlásban lévő vízcseppek különböző méretűek, így eltérő sebességgel esnek. A nagyobb cseppek gyorsabban esnek, ütköznek a kisebbekkel, és magukba olvasztják azokat, egyre nagyobb esőcseppeket képezve. Ez a domináns folyamat a trópusi zivatarokban és a meleg felhőalappal rendelkező nyári zivatarokban.
• Bergeron-Findeisen folyamat: A hidegebb, felhőtetőhöz közeli részeken, ahol a hőmérséklet 0°C alatt van (hideg felhőrégió), a vízgőz inkább a jégkristályokra fagy rá, mintsem a túlhűlt vízcseppekre. Ez azért van, mert a jég telítési gőznyomása alacsonyabb, mint a túlhűlt vízcseppeké ugyanazon a hőmérsékleten. Ennek következtében a túlhűlt vízcseppek párolognak, és a felszabaduló vízgőz a jégkristályokra szublimálódik, gyorsan növelve azok méretét. Az így növekvő jégkristályok ütköznek a túlhűlt vízcseppekkel, amelyek ráfagynak a jégre (rimelés), tovább növelve a jégszemcse méretét. Ez a folyamat a mérsékelt égövi zivatarokban, ahol a felhőtető hidegebb, a legfontosabb, és kulcsszerepet játszik a jégeső kialakulásában.

Az egycellás zivatarokban mindkét mechanizmus szerepet játszhat, de a jégkristályok és túlhűlt vízcseppek együttélése a 0°C alatti rétegekben különösen fontos a hatékony csapadékképződés szempontjából, és alapvető a jéghullás kialakulásához. A felhő magasságától és a hőmérséklet profiljától függ, melyik mechanizmus dominál.

A jégeső kialakulása

Az egycellás zivatarok is képesek jégesőt produkálni, bár általában kisebb méretű és rövidebb ideig tartó jégesőre kell számítani, mint a szupercellák esetében. A jégképződéshez erős feláramlásokra van szükség, amelyek képesek a jégszemcséket többször is fel-le hurcolni a felhőben, a 0°C alatti és feletti rétegek között.

A jégszemcse úgy keletkezik, hogy egy apró jégkristály vagy fagyott vízcsepp magként szolgál, majd a feláramlások felviszik a felhő hideg, túlhűlt vízcseppeket tartalmazó rétegeibe. Itt a vízcseppek ráfagynak a jégszemcsére (rimelés), növelve annak méretét, réteges szerkezetet kialakítva. Ha a szemcse túl nehézzé válik, leesik a felhő aljába, ahol a feláramlás ismét felkaphatja. Ezt a fel-le mozgást ismételve a jégszemcse rétegesen növekszik, mint egy hagymamag. Az egycellás zivatarok viszonylag gyengébb és kevésbé szervezett feláramlásai miatt a jégszemcsék általában nem érik el az óriási méreteket, de a borsó (5-10 mm) vagy cseresznye (10-20 mm) nagyságú jég sem ritka, és még ez is jelentős károkat okozhat. A jég mérete és a zivatar élettartama között közvetlen összefüggés van: minél tovább képes a feláramlás a jégszemcséket a felhőben tartani, annál nagyobbak lesznek.

Villámlás és dörgés

A villámlás az egyik leglátványosabb és legveszélyesebb velejárója a zivataroknak. Kialakulásának pontos mechanizmusát még kutatják, de a legelfogadottabb elmélet szerint a jégkristályok, jégszemcsék és túlhűlt vízcseppek ütközése és súrlódása vezet a töltések szétválásához a felhőn belül. A nehezebb, negatív töltésű részecskék (pl. jégszemcsék) a felhő alsó részébe gyűlnek, míg a könnyebb, pozitív töltésű részecskék (pl. jégkristályok) a felhő felső részébe vándorolnak. Ez a töltésszétválás hatalmas elektromos potenciálkülönbséget hoz létre a felhő különböző részei, illetve a felhő és a talaj között.

Amikor a töltéskülönbség elég nagy lesz ahhoz, hogy áttörje a levegő szigetelő képességét, egy hatalmas elektromos kisülés, a villám jön létre. Ez lehet felhőn belüli (intra-cloud), felhő-felhő (cloud-to-cloud) vagy felhő-föld (cloud-to-ground) villám. Az egycellás zivatarok esetében is jelentős a villámtevékenység, bár általában rövidebb ideig tart és kevésbé intenzív, mint a szervezettebb zivatarrendszerekben. A dörgés maga a villámcsatorna által keltett hanghullám. A villám extrém módon, akár 30 000 °C-ra is felhevíti a levegőt a csatornájában, ami robbanásszerűen kitágul. Ez a hirtelen tágulás hozza létre azt a lökéshullámot, amit mi dörgésként hallunk. Mivel a fény sebessége (közel 300 000 km/s) sokkal nagyobb, mint a hangé (kb. 340 m/s), a villámot szinte azonnal látjuk, míg a dörgés hangja késve érkezik meg hozzánk. Ebből a késésből megbecsülhető a zivatar távolsága: minden 3 másodperc késés nagyjából 1 kilométer távolságot jelent.