Gondolkoztál már azon, milyen lehetett a Föld, amikor az élet még csak a tengerekből merészkedett ki a szárazföldre, és az első állkapcsos halak úszkáltak a mélyben? Ez a lenyűgöző átmeneti időszak nem más, mint a szilur földtörténeti kor, amely mintegy 443,8 millió évvel ezelőtt kezdődött, és 419,2 millió évvel ezelőtt ért véget. Ez a közel 25 millió éves periódus kulcsfontosságú volt bolygónk és az élet fejlődésében, hiszen ekkor indult meg a szárazföldi ökoszisztémák kialakulása, és ekkor jelentek meg az első igazi gerinces ragadozók az óceánokban.
A szilur kor nem csupán egy fejezet a Föld történelemkönyvében, hanem egy dinamikus, változásokkal teli időszak, amely alapjaiban formálta át az életet. Az ordovíciumi kihalási esemény után az élővilág újra virágzásnak indult, és soha nem látott diverzitást ért el, különösen a tengeri környezetben. Ez az időszak tanúja volt a hatalmas kontinensek lassú mozgásának, az óceánok formálódásának, és egy alapvetően melegebb, stabilabb éghajlat kialakulásának, amely kedvezett az evolúciós újításoknak.
A szilur kor időbeli elhelyezkedése és geológiai háttere
A szilur kor a paleozoikum, vagyis az ősi élet idejének harmadik időszaka. Közvetlenül az ordovíciumot követte, és a devon kor előzte meg. Az ordovícium végén bekövetkezett, a Föld történetének egyik legnagyobb kihalási eseménye, amely elsősorban a tengeri élővilágot sújtotta, jelentősen megritkítva az addig domináns fajokat. A szilur kor kezdetén az életnek újra kellett építkeznie, ami új evolúciós utakat nyitott meg.
Geológiai szempontból a szilur kor a lemeztektonika lassú, de folyamatos mozgásának jegyében telt. A korai paleozoikumban a Föld kontinensei még egészen másképp helyezkedtek el, mint ma. A déli féltekén elhelyezkedő Gondwana szuperkontinens továbbra is domináns volt, míg az északi féltekén több kisebb kontinens, mint például a Laurentia (Észak-Amerika nagy része), a Baltica (Észak-Európa és Oroszország) és az Avalonia (Nyugat-Európa és Kelet-Észak-Amerika egyes részei) mozgott egymás felé.
A szilur kor egyik legfontosabb geológiai eseménye az Iapetus-óceán fokozatos bezáródása volt. Ez az óceán, amely az ordovíciumban még széles volt, a szilur során a lemeztektonikai folyamatok következtében egyre szűkült, ahogy Laurentia, Baltica és Avalonia ütközött. Ennek az ütközésnek a következménye volt a kaledóniai hegységképződés, amely hatalmas hegyláncokat hozott létre a mai Skandinávia, Skócia és Kelet-Grönland területén. Ugyancsak ebben az időszakban kezdődött meg az Appalache-hegység formálódása Észak-Amerikában.
A tengerszint változásai szintén jelentős hatással voltak a szilur környezetre. Az ordovícium végi jégkorszak után a szilur elején a jégsapkák elolvadtak, ami jelentős tengerszint-emelkedéshez vezetett. Ez a transzgresszió hatalmas sekélytengeri területeket hozott létre, amelyek ideális élőhelyet biztosítottak a tengeri élővilág virágzásához. A meleg, sekély tengerek kedveztek a zátonyépítő szervezeteknek, mint például a koralloknak és a stromatoporoidáknak, amelyek kiterjedt zátonyrendszereket alakítottak ki.
A szilur kor nem csupán egy fejezet a Föld történelemkönyvében, hanem egy dinamikus, változásokkal teli időszak, amely alapjaiban formálta át az életet.
A szilur kor éghajlata: meleg és stabil feltételek
Az ordovíciumi jégkorszak után a szilur kor éghajlata jelentősen felmelegedett, és sokkal stabilabbá vált. A globális hőmérséklet emelkedett, a jégsapkák visszahúzódtak, és a szárazföldi területeken, különösen az egyenlítői régiókban, meleg, nedves éghajlat uralkodott. Ez a melegedés hozzájárult a tengerszint emelkedéséhez és a sekélytengeri élőhelyek kiterjedéséhez, amelyek az élet diverzifikációjának motorjai voltak.
A szilur légkör összetétele is változott. Bár a pontos szén-dioxid szintek rekonstrukciója kihívást jelent, a geológiai bizonyítékok arra utalnak, hogy a CO₂ koncentráció valószínűleg magasabb volt, mint a mai, ami hozzájárult az üvegházhatáshoz és a globális felmelegedéshez. Az oxigénszint is fokozatosan emelkedett, részben a szárazföldi növényzet megjelenésének és terjedésének köszönhetően, ami alapvető volt a komplexebb életformák kialakulásához.
Az éghajlati stabilitás hosszú időn keresztül kedvezett az evolúciós kísérletezésnek. A széles, sekély tengerek és a viszonylag egyenletes hőmérséklet optimális feltételeket biztosítottak a tengeri gerinctelenek és a korai gerincesek számára. A korallzátonyok virágzása is szorosan kapcsolódott ehhez a meleg, stabil éghajlati rezsimhez, amely lehetővé tette a zátonyépítő szervezetek kiterjedt kolóniáinak növekedését.
A tengeri élővilág virágzása: az evolúció laboratóriuma
A szilur kor a tengeri élővilág számára valóságos aranykor volt. Az ordovíciumi kihalás után a megmaradt fajok gyorsan diverzifikálódtak, és új formák jelentek meg. A tengeri ökoszisztémák egyre komplexebbé váltak, és megjelentek az első igazi tengeri ragadozók.
Gerinctelenek: a tengeri birodalom urai
A gerinctelenek továbbra is a tengeri élővilág gerincét alkották. Számos csoport virágzott ebben az időszakban, és sokan közülük kulcsszerepet játszottak az ökoszisztémák felépítésében.
A trilobiták, bár már nem voltak olyan dominánsak, mint a kambriumban és az ordovíciumban, továbbra is jelentős szerepet játszottak. Számos új fajuk jelent meg, de számuk és diverzitásuk folyamatosan csökkent a szilur során. A sekélytengeri iszapban éltek, és valószínűleg bomló anyagokkal vagy apró élőlényekkel táplálkoztak.
A graptoliták, ezek a koloniális, planktonikus szervezetek, amelyek az ordovícium idején érték el virágkorukat, a szilur elején még rendkívül elterjedtek voltak. Kiváló vezérkövületek voltak, segítve a kőzetrétegek kormeghatározását. Azonban a szilur kor végére a legtöbb fajuk kihalt, jelezve a csoport hanyatlását.
A fejlábúak közül a nautiloidák – különösen az egyenes héjú formák – továbbra is a tengerek jelentős ragadozói voltak. Hosszú, kúp alakú héjaikkal és karokkal, amelyekkel zsákmányukat ragadták meg, félelmetes vadászokká váltak. Néhány fajuk hatalmas méreteket is elérhetett, a kor tengeri csúcsragadozói közé tartozva.
A korallok és a stromatoporoidák voltak a szilur kor igazi építőmesterei. Ezek a zátonyépítő szervezetek hatalmas, kiterjedt korallzátonyokat hoztak létre a sekély, meleg tengerekben. Ezek a zátonyok nem csupán menedéket és táplálékot biztosítottak számtalan tengeri élőlény számára, hanem jelentősen hozzájárultak a tengeri ökoszisztémák komplexitásához és produktivitásához.
Ezeken kívül számos más gerinctelen csoport is virágzott: a brachiopodák (kagylószerű karcsápúak) a tengerfenék domináns élőlényei voltak, a csigák és kagylók diverzitása is növekedett. A tengeri liliomok (crinoidák) és más tüskésbőrűek (mint a tengeri csillagok és sünök) szintén elterjedtek voltak, gyakran alkotva sűrű „tengeri réteket” a zátonyok környékén.
A ízeltlábúak között kiemelkedő szerepet játszottak az eurypteridák, vagyis a tengeri skorpiók. Ezek a félelmetes ragadozók a szilur kor csúcsragadozói közé tartoztak. Néhány fajuk több mint két méter hosszúra is megnőhetett, és páncélozott testükkel, erős ollóikkal és méregtüskéikkel terrorizálták a tengeri élővilágot. Egyes eurypteridák képviselték az első állatokat, amelyek a szárazföldre is merészkedtek, bár életciklusuk nagy részét a vízben töltötték.
A szilur kor a tengeri élővilág számára valóságos aranykor volt. Az ordovíciumi kihalás után a megmaradt fajok gyorsan diverzifikálódtak, és új formák jelentek meg.
Gerincesek: az állkapocs forradalma
Talán a szilur kor legfontosabb evolúciós újítása az állkapcsos halak megjelenése volt. Eddig az időszakig a gerincesek kizárólag állkapocs nélküli halakból, az úgynevezett agnathákból álltak. Ezek a páncélozott, szájnyílás nélküli lények, mint például az ostracodermák, szűrögető életmódot folytattak, vagy az aljzaton kapartak táplálék után.
Az állkapcsos halak megjelenése azonban forradalmasította a tengeri táplálékláncot. Az állkapcsok lehetővé tették a zsákmány aktív megragadását és megrágását, ami sokkal hatékonyabb ragadozóvá tette ezeket az új élőlényeket. Ez az innováció alapozta meg a gerincesek későbbi sikereit, beleértve az emberiség evolúcióját is.
A szilur kor első állkapcsos halai közé tartoztak a placodermák, vagyis a páncélos halak. Ezek a halak vastag csontlemezekkel voltak borítva a fejükön és a testük elején, ami erős védelmet nyújtott számukra. A placodermák voltak az első igazi gerinces ragadozók, amelyek képesek voltak nagyobb zsákmányállatokat elejteni. Bár a szilurban még viszonylag ritkák voltak, a devon korban hatalmas diverzitást értek el, és a tengeri ökoszisztémák csúcsragadozóivá váltak.
Emellett megjelentek az első porcos halak (Chondrichthyes) és csontos halak (Osteichthyes) is. Ezek a korai formák még kicsik és szerények voltak, de magukban hordozták a későbbi cápák, ráják és a csontos halak, beleértve az összes ma élő halat és a szárazföldi gerinceseket, evolúciós potenciálját. A csontos halak két fő csoportja, a sugarasúszójúak és az izmosúszójúak, már ekkor elkülönültek, utóbbiakból fejlődtek ki később a szárazföldi gerincesek.
Összességében a szilur tengeri élővilága egy lenyűgöző ökoszisztémát alkotott, ahol a zátonyok nyüzsögtek az élettől, a nyílt vizeken nautiloidák és tengeri skorpiók vadásztak, míg a tengerfenéken trilobiták és brachiopodák éltek. Az állkapcsos halak megjelenése pedig egy új fejezetet nyitott a gerincesek történetében, megalapozva a jövőbeni evolúciós robbanást.
| Élőlénycsoport | Főbb jellemzők a szilurban | Ökológiai szerep |
|---|---|---|
| Trilobiták | Folyamatos hanyatlás, de számos új faj. | Fenékjáró, iszapevő vagy dögevő. |
| Graptoliták | Virágkoruk után hanyatlás, sok faj kihal. | Planktonikus, szűrögető. |
| Nautiloidák | Domináns ragadozók, egyenes héjú formák. | Tengeri csúcsragadozók. |
| Korallok és Stromatoporoidák | Hatalmas zátonyrendszerek építése. | Zátonyépítők, menedék és táplálékforrás. |
| Eurypteridák | Nagy méretű tengeri skorpiók. | Tengeri ragadozók, az első szárazföldi próbálkozók. |
| Agnathák (állkapocs nélküli halak) | Páncélozott formák, mint az ostracodermák. | Szűrögetők, aljzaton táplálkozók. |
| Placodermák (páncélos halak) | Az első állkapcsos gerincesek. | Aktív gerinces ragadozók. |
| Porcos és csontos halak | Kezdeti formák, diverzifikáció kezdete. | Különböző táplálkozási stratégiák, alapjai a későbbi halaknak. |
Az élet meghódítja a szárazföldet: egy evolúciós ugrás
A szilur kor talán legdrámaibb és legjelentősebb eseménye az élet szárazföldre lépése volt. Bár az első szárazföldi próbálkozások valószínűleg már az ordovíciumban megkezdődtek, a szilur volt az az időszak, amikor a szárazföldi ökoszisztémák valóban elkezdtek kialakulni, először a növények, majd az állatok révén.
A szárazföldi növények úttörői
A szárazföldi élet meghódításának úttörői a növények voltak. A víz alatti környezet védelme nélkül a szárazföldi élet számos kihívást jelentett: a kiszáradás veszélye, a gravitáció elleni küzdelem, a tápanyagok felvételének nehézsége, és a szaporodás problémája a vízi környezet hiányában. A szilur kor növényei azonban sikeresen alkalmazkodtak ezekhez a körülményekhez, és számos kulcsfontosságú evolúciós újítást fejlesztettek ki.
Az első szárazföldi növények valószínűleg egyszerű, mohaszerű, nem vaszkuláris (edénynyalábok nélküli) formák voltak, amelyek a nedves, árnyékos területeken éltek, és szorosan kötődtek a vízhez a szaporodásukhoz. Azonban a szilur során megjelentek az első vaszkuláris növények, amelyek forradalmasították a szárazföldi életet.
A vaszkuláris növények, vagyis az edényes növények, olyan speciális szövetrendszerrel rendelkeztek (xilém és floém), amely lehetővé tette a víz és a tápanyagok hatékony szállítását a növény minden részébe, valamint a mechanikai támaszt a gravitáció ellen. Ez tette lehetővé számukra, hogy magasabbra nőjenek, és távolabb kerüljenek a vízparttól.
A legismertebb és legkorábbi vaszkuláris növények közé tartozott a Cooksonia. Ez a kis, mindössze néhány centiméter magas növény egyszerű, elágazó szárakból állt, levelek és gyökerek nélkül. A szárak végén spóratartók helyezkedtek el, amelyek a szaporodásért feleltek. A Cooksonia fosszíliáit a világ számos részén megtalálták, ami arra utal, hogy széles körben elterjedt volt a szilur kor végére.
A szárazföldi növények megjelenése és terjedése hatalmas ökológiai következményekkel járt. Az elsődleges termelők megjelenése a szárazföldön alapozta meg a szárazföldi táplálékláncokat. A növények emellett hozzájárultak a talaj kialakulásához, megakadályozták az eróziót, és befolyásolták a légkör összetételét is, növelve az oxigénszintet és csökkentve a szén-dioxidot. Ez a változás kulcsfontosságú volt a későbbi, komplexebb szárazföldi életformák kialakulásához.
Az első szárazföldi állatok
A növények megjelenését nem sokkal követte az állatok szárazföldre lépése. Az első szárazföldi állatok valószínűleg ízeltlábúak voltak, amelyek a nedves, növényzettel borított területeken találtak menedéket és táplálékot. Ezek az állatok valószínűleg kihasználták a növények által teremtett mikroklímát, amely védelmet nyújtott a kiszáradás ellen.
A szilur korból származó fosszilis leletek tanúsága szerint az első szárazföldi állatok közé tartoztak a millipedek (ezerlábúak), a skorpiók és a pókok korai formái. Ezek az állatok már rendelkeztek olyan adaptációkkal, mint a külső váz, amely megakadályozta a kiszáradást, és a légzőrendszer, amely lehetővé tette a levegőből történő oxigénfelvételt.
A skorpiók például a szilurban már rendelkeztek tüdőkönyvekkel, amelyek a vízi kopoltyúk átalakulásával jöttek létre, és lehetővé tették számukra a levegőben való légzést. A millipedek valószínűleg a bomló növényi anyagokkal táplálkoztak, míg a skorpiók és pókok apróbb ízeltlábúakra vadásztak. Ezek az első szárazföldi állatok még viszonylag kicsik voltak, de megalapozták a szárazföldi gerinctelenek későbbi diverzifikációját.
Az élet szárazföldre lépése egy lassú és fokozatos folyamat volt, amely sok millió évet vett igénybe. A szilur kor volt az a döntő időszak, amikor ez az átmenet valóban megkezdődött, és az első szárazföldi ökoszisztémák alapjai lerakódtak. Ez az evolúciós ugrás alapjaiban változtatta meg a Föld arculatát, és utat nyitott a későbbi, komplexebb szárazföldi életformáknak, beleértve a gerinceseket is.
Jelentős sziluriai őslénytani lelőhelyek
A szilur kor élővilágának megértéséhez kulcsfontosságúak azok az őslénytani lelőhelyek, amelyek kiválóan megőrzött fosszíliákat szolgáltatnak. Ezek a helyszínek ablakot nyitnak a múltra, lehetővé téve a kutatók számára, hogy rekonstruálják a korabeli ökoszisztémákat és az evolúciós folyamatokat.
Az egyik legismertebb és leggazdagabb sziluriai lelőhely a Wenlock Edge Angliában, Shropshire megyében. Ez a mészkőgerinc a Wenlock Limestone formációt tárja fel, amely egykor egy sekély, trópusi tengerfenék volt. A lelőhely rendkívül gazdag korallokban, brachiopodákban, trilobitákban, nautiloidákban és tengeri liliomokban. A Wenlock Edge fosszíliái részletesen bemutatják a szilur korabeli korallzátonyok komplex ökoszisztémáját, és segítenek megérteni, hogyan épültek fel és működtek ezek a zátonyok.
Egy másik jelentős helyszín a svédországi Gotland sziget. Gotland is a szilur korból származó mészkőben gazdag, és világhírű a kiválóan megőrzött korallzátonyairól. A szigeten található fosszíliák közé tartoznak a korallok, stromatoporoidák, brachiopodák, trilobiták és eurypteridák. Gotland különösen fontos a zátonyökológia tanulmányozása szempontjából, mivel a szilur korabeli zátonyszerkezetek itt a felszínen is jól láthatók.
Észak-Amerikában a Niagara Escarpment mentén, különösen New York államban és Ontarióban, szintén gazdag sziluriai fosszília lelőhelyek találhatók. Az itt található kőzetrétegek, mint például a Rochester Shale, számos gerinctelen fosszíliát tartalmaznak, beleértve a trilobitákat, brachiopodákat, tengeri liliomokat és eurypteridákat. Ezek a lelőhelyek kulcsfontosságúak az észak-amerikai szilur korabeli tengeri élővilág megértésében.
A Cseh Köztársaságban található Barrandian terület, különösen a Prága körüli régió, szintén kiemelkedő sziluriai lelőhely. Joachim Barrande nevéhez fűződik a terület részletes geológiai és őslénytani feltárása a 19. században. Az itt található rétegek gazdagok trilobitákban, cephalopodákban és brachiopodákban, amelyek hozzájárultak a szilur kor stratigráfiájának és biológiai sokféleségének megértéséhez.
Ezek a lelőhelyek, és sok más kisebb, regionális jelentőségű helyszín, együttesen biztosítják az alapot a szilur kor élővilágának és környezetének tudományos rekonstrukciójához. A fosszíliák elemzése révén a kutatók képesek felvázolni az evolúciós trendeket, az ökológiai interakciókat és a földrajzi eloszlásokat, amelyek mind hozzájárulnak a bolygónk történetének ezen kritikus időszakának teljesebb képéhez.
A szilur kor talán legdrámaibb és legjelentősebb eseménye az élet szárazföldre lépése volt. Ez a döntő időszak alapjaiban változtatta meg a Föld arculatát.
A szilur kor vége és a devon kezdetének átmenete
A szilur kor mintegy 419,2 millió évvel ezelőtt ért véget, és átadta helyét a devon kornak, amelyet gyakran „A Halak Korának” is neveznek, az állkapcsos halak robbanásszerű diverzifikációja miatt. A szilur és devon közötti átmenet viszonylag zökkenőmentes volt, nem kísérte olyan mértékű globális kihalási esemény, mint az ordovícium végi. Mindazonáltal történtek kisebb ökológiai átrendeződések, amelyek befolyásolták az élővilág összetételét.
A tengerszint fokozatos ingadozásai, a kontinensek további mozgása és az éghajlati mintázatok finom változásai mind hozzájárultak ehhez az átmenethez. A szilur kor végén egyes graptolita fajok eltűntek, és a trilobiták diverzitása is tovább csökkent, jelezve a csoport hanyatlását. Ugyanakkor az állkapcsos halak, különösen a placodermák és a korai csontos halak, egyre nagyobb teret nyertek, előkészítve a terepet a devon kori virágzásuknak.
A szárazföldi környezetben a vaszkuláris növények tovább terjedtek és diverzifikálódtak. A Cooksonia-hoz hasonló egyszerű formák mellett megjelentek az első páfrányok és más, komplexebb növények, amelyek erdőszerű struktúrákat kezdtek kialakítani a nedvesebb területeken. Ez a növényi evolúció kulcsfontosságú volt, mivel stabilizálta a szárazföldi környezetet és még több élőhelyet biztosított az állatok számára.
Az átmenet során az első szárazföldi ízeltlábúak is tovább alkalmazkodtak és diverzifikálódtak, kihasználva a növényi környezet által kínált lehetőségeket. Bár a szárazföldi gerincesek megjelenésére még várni kellett a devon kor végéig, a szilur teremtette meg azokat az alapvető ökológiai feltételeket, amelyek lehetővé tették a későbbi evolúciós lépéseket.
A szilur kor tehát egy rendkívül fontos „híd” volt a Föld történetében. Megmutatta az élet elképesztő rugalmasságát az ordovíciumi kihalás után, és elindította azokat a folyamatokat, amelyek alapjaiban változtatták meg a bolygó geológiáját és biológiáját. A korallzátonyok virágzása, az állkapcsos halak megjelenése és az élet szárazföldre lépése mind olyan mérföldkövek, amelyek nélkülözhetetlenek a ma ismert Föld és az élővilág kialakulásának megértéséhez.
Kulcsfogalmak és érdekességek a szilur korról
A szilur kor számos kulcsfontosságú fogalommal és érdekességgel szolgál, amelyek segítenek jobban megérteni ennek az időszaknak a jelentőségét a földtörténetben és az evolúcióban.
A kaledóniai hegységképződés
Ahogy korábban említettük, a szilur kor egyik fő geológiai eseménye a kaledóniai hegységképződés volt. Ez az ütközéses orogén esemény az Iapetus-óceán bezáródásával és a Laurentia, Baltica és Avalonia kontinensek ütközésével járt. Ennek eredményeként hatalmas hegyláncok jöttek létre, amelyek maradványai ma is láthatók Skandináviában, Skóciában, Kelet-Grönlandon és az Appalache-hegység északi részein. Ezek a hegységek jelentős hatással voltak a korabeli éghajlatra és a tengeri áramlatokra.
Az oxigénszint emelkedése és az ózonréteg kialakulása
A szárazföldi növények terjedése a szilur során jelentősen hozzájárult a légköri oxigénszint emelkedéséhez. Ez az emelkedés kulcsfontosságú volt a komplexebb, aerob életformák, különösen a nagyobb testű állatok számára, amelyek magasabb energiaigénnyel rendelkeztek. Az oxigénszint növekedése egy másik fontos jelenséget is kiváltott: az ózonréteg kialakulását. Az ózon (O₃) a légkör felső rétegeiben képződik az ultraibolya sugárzás hatására, és elnyeli a Nap káros UV-sugarait. Az ózonréteg megléte elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az élet tartósan meghódíthassa a szárazföldet, mivel védelmet nyújtott a DNS-károsító sugárzás ellen.
Az első szárazföldi ökoszisztémák alapjai
A szilur korban alakultak ki az első igazi szárazföldi ökoszisztémák. Bár még primitívek voltak, már tartalmazták az alapvető komponenseket: a termelőket (növények), a fogyasztókat (növényevő ízeltlábúak) és a ragadozókat (skorpiók, pókok). Ez az alapvető struktúra képezte a későbbi, sokkal összetettebb szárazföldi biómok alapját, amelyek ma is körülvesznek bennünket.
A szilur kor mint a zátonyok virágkora
A szilur kor a korallzátonyok virágkoraként is ismert. A meleg, sekély tengerek ideális feltételeket biztosítottak a zátonyépítő szervezetek, mint a korallok és stromatoporoidák számára, hogy hatalmas, komplex struktúrákat építsenek. Ezek a zátonyok nem csupán lenyűgöző geológiai képződmények voltak, hanem rendkívül produktív és diverz tengeri ökoszisztémák is, amelyek menedéket és táplálékot biztosítottak számtalan élőlény számára.
A szilur kor tehát egy rendkívül dinamikus és jelentős időszak volt a Föld történetében. A geológiai átalakulások, az éghajlati változások és az evolúciós újítások együtt formálták meg azt a világot, amelyben az élet új utakat fedezett fel, és megalapozta a későbbi evolúciós robbanásokat. A tengeri élet diverzifikációja, az állkapcsos halak megjelenése és az élet szárazföldre lépése mind olyan mérföldkövek, amelyek a mai élővilág kialakulásához vezettek.
