A földtörténeti időskála egyik legdinamikusabban változó és evolúciós szempontból rendkívül jelentős periódusa a miocén kor, amely mintegy 23 millió évvel ezelőtt kezdődött és 5,3 millió évvel ezelőtt ért véget. Ez a közel 18 millió évig tartó időszak a kenozoikum, azon belül is a neogén időszak része, és a földi élet, valamint a bolygó geológiai arculatának drámai átalakulásainak színtere volt. A miocénben alakultak ki sok ma is ismert állat- és növénycsoport ősei, és ekkor kezdődött meg az a komplex folyamat, amely végül az emberi vonal kialakulásához vezetett.
E kor tanulmányozása kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi ökoszisztémák, a globális klíma és a kontinensek elrendeződésének kialakulását. Az őslénytani leletek, a geológiai képződmények és a paleoklimatológiai adatok mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre pontosabb képet kapjunk erről a távoli, mégis rendkívül befolyásos korról. A miocén a meleg, nedves éghajlatú oligocén után egyfajta átmeneti időszakot képezett, amelyben a bolygó klímája hullámzóan, de összességében a maihoz közelebb álló, hűvösebb és szárazabb állapotok felé mozdult el, miközben a szárazföldek jelentős része erdős területekből füves sztyeppékre változott.
A miocén kor geológiai háttere és a kontinensek mozgása
A miocén kor kezdetén a kontinensek elhelyezkedése már nagymértékben hasonlított a maihoz, azonban a tektonikus lemezek mozgása továbbra is aktív maradt, ami jelentős geológiai eseményekhez vezetett. Az egyik legfontosabb folyamat az Alpi-Himalájai orogenezis, vagyis a nagy hegységrendszerek, mint az Alpok, a Kárpátok, a Himalája és a Kaukázus intenzív felgyűrődése volt. Ezek a hegyvonulatok a Tethys-óceán bezáródásával és az afrikai, illetve indiai lemezek eurázsiai lemezbe való ütközésével jöttek létre.
Az afrikai kontinens észak felé mozgása nemcsak a hegyvonulatok kialakulásához, hanem a Mediterrán-tenger elzáródásához és új medencék létrejöttéhez is hozzájárult. Dél-Amerikát és Észak-Amerikát ekkor még nem kötötte össze a Panama-földszoros, ami jelentősen befolyásolta az óceáni áramlatokat és a két kontinens élővilágának fejlődését. Az Ausztrál-lemez továbbra is észak felé sodródott, ütközve a Csendes-óceáni lemezzel, ami vulkáni ívek és szigetláncok kialakulásához vezetett a régióban.
A vulkanikus tevékenység a miocénben is kiemelkedő volt, különösen az aktív orogén zónák mentén. A Kárpát-medencében például ekkor alakultak ki a mai vulkáni hegységek, mint a Börzsöny, a Cserhát, a Mátra és a Tokaji-hegység. Ezek a vulkánok hatalmas mennyiségű anyagot bocsátottak ki, ami vastag kőzetrétegeket hozott létre, és jelentősen befolyásolta a helyi ökoszisztémákat és a tengeri medencék feltöltődését.
A tengeri üledékképződés is jelentős volt, különösen a Tethys-óceán maradványain, mint például a Paratethys-medence, amely magába foglalta a Kárpát-medencét is. Ezek a medencék vastag üledékrétegekkel teltek fel, amelyekben kiválóan megőrződtek az akkori tengeri és tavi élővilág maradványai. A sekélytengeri környezetekben gyakoriak voltak a meszes algák, kagylók és csigák, míg a mélyebb részeken agyagos, márgás üledékek rakódtak le.
A miocén klíma: a melegtől a hűvösödésig
A miocén kor klímája rendkívül dinamikus volt, és jelentős változásokon ment keresztül a mintegy 18 millió év alatt. A kor elejét a miocén klímaoptimum (MCO) jellemezte, amely egy globálisan melegebb időszak volt, körülbelül 17-15 millió évvel ezelőtt. Ekkor a hőmérséklet jelentősen magasabb volt a mai átlagnál, és a sarkvidékeken is enyhébb éghajlat uralkodott, ami lehetővé tette a mérsékelt övi növényzet kiterjedését magasabb szélességi fokokon is.
A miocén klímaoptimum idején a Föld átlaghőmérséklete több Celsius fokkal meghaladta a mai értéket, ami a sarkvidékeken is jelentősen enyhébb körülményeket teremtett.
Az MCO idején a globális tengerszint is magasabb volt, mivel a sarki jégsapkák kisebbek voltak, vagy akár teljesen hiányoztak. Ez a meleg, párás éghajlat kedvezett a kiterjedt erdőknek, és a trópusi, szubtrópusi növényzet messzebb északra és délre is elterjedhetett. A karbon-dioxid koncentrációja is magasabb volt a légkörben, hozzájárulva az üvegházhatáshoz és a melegebb hőmérsékletek fenntartásához.
A miocén közepétől, körülbelül 14 millió évvel ezelőtt, azonban egy fokozatos lehűlési trend kezdődött, amelyet középső miocén klímaátmenetnek (MMCT) nevezünk. Ennek során az Antarktiszon jelentős jégtakaró alakult ki és terjeszkedett, ami globális tengerszint-csökkenéshez és a klímaköri rendszerek átrendeződéséhez vezetett. A lehűlés okai összetettek, magukban foglalják a tektonikus mozgások által módosított óceáni áramlatokat, a légköri CO₂ szintjének csökkenését és a hegységképződéssel járó fokozott kőzetmállást, amely elvonta a CO₂-t a légkörből.
A miocén vége felé a lehűlés tovább folytatódott, ami a sarki jégtakarók kiterjedését és a szezonális hőmérséklet-ingadozások növekedését eredményezte. Ez a klímaváltozás alapjaiban alakította át a földi ökoszisztémákat, különösen a növényzet elterjedését és az állatvilág alkalmazkodását. A hűvösebb, szárazabb időszakok elősegítették a füves puszták terjedését az erdők rovására, ami forradalmi változásokat hozott a növényevő emlősök evolúciójában.
Az óceánok és a tengeri élet a miocénben
A miocén óceánjai szintén jelentős változásokon mentek keresztül, amelyek befolyásolták a tengeri élővilág fejlődését. A kontinensek mozgása, különösen a Tethys-óceán bezáródása és az Atlanti-óceán szélesedése, alapjaiban módosította az óceáni áramlatok mintázatát. Ezek az áramlatok kulcsfontosságúak a hőeloszlásban és a tápanyagok szállításában, így közvetlenül hatottak a tengeri ökoszisztémák produktivitására és eloszlására.
A globális tengerszint ingadozásai szintén befolyásolták a part menti területeket és a sekélytengeri élőhelyeket. A miocén klímaoptimum idején tapasztalt magas tengerszint kiterjedt sekélytengeri területeket hozott létre, amelyek ideálisak voltak a korallzátonyok és a produktív part menti ökoszisztémák számára. A későbbi lehűlés és a jégtakarók növekedése azonban tengerszint-csökkenést eredményezett, ami számos tengeri faj élőhelyét szűkítette, és helyenként a tengeri medencék elzáródásához vezetett.
A miocén tengeri élővilága rendkívül gazdag és diverzifikált volt. A mikroszkopikus plankton, mint a foraminiferák és a kokkolitofórák, továbbra is az óceáni tápláléklánc alapját képezték, és fosszilis maradványaik fontos paleoklimatikus indikátorok. A puhatestűek, különösen a kagylók és csigák, hatalmas fajgazdagságot mutattak, és maradványaik gyakoriak a miocén tengeri üledékekben.
A halak körében is jelentős evolúció zajlott. Ekkor jelentek meg vagy diverzifikálódtak számos modern cápa- és csontoshal-család. A miocén a megalodon (*Otodus megalodon*) virágkorát is jelentette, amely a valaha élt legnagyobb ragadozó cápa volt, és az óceánok csúcsragadozójaként rettegésben tartotta a tengeri emlősöket és más nagy testű állatokat. Fosszilis fogai világszerte megtalálhatók a miocén rétegekben.
A tengeri emlősök, mint a cetek és a fókák, szintén jelentős fejlődésen mentek keresztül. A cetek, mint a bálnák és delfinek, ekkorra már teljesen alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, és számos új fajuk jelent meg. A fókák és oroszlánfókák ősei, a fókafélék (Pinnipedia) is a miocénben diverzifikálódtak, kihasználva a hidegebb vizekben gazdag táplálékforrásokat és a part menti szaporodási helyeket. A tengeri tehenek (szirének) is virágoztak a sekély, meleg trópusi vizekben.
A szárazföldi növényvilág forradalma: az erdőktől a füves pusztákig
A miocén kor a szárazföldi növényvilág számára is rendkívül dinamikus időszak volt, amelyet a klímaváltozás és a tektonikus mozgások által alakított új élőhelyek megjelenése jellemzett. A kor elején, a miocén klímaoptimum idején, a Föld nagy részét kiterjedt erdők borították. A trópusi és szubtrópusi esőerdők a maihoz képest jóval nagyobb területekre terjedtek ki, és a mérsékelt övi erdők is gazdagok voltak fajokban, beleértve a mágnóliákat, pálmákat és páfrányokat, amelyek ma már csak melegebb éghajlaton élnek.
A fenyőfélék (Pinaceae) és más tűlevelűek is jelen voltak, különösen a magasabb szélességi fokokon és a hegyvidéki területeken. A lombhullató erdők, amelyek már az oligocénben is elterjedtek voltak, tovább diverzifikálódtak, alkalmazkodva a szezonális hőmérséklet-ingadozásokhoz és a csapadékmennyiség változásaihoz. A páfrányok, mohák és más aljnövényzetek is gazdagították az erdei ökoszisztémákat.
A miocén klímaátmenet során bekövetkezett globális lehűlés és szárazodás azonban alapjaiban alakította át a növényvilágot. A visszahúzódó erdők helyén új típusú élőhelyek jelentek meg: a füves puszták, vagy más néven szavannák és sztyeppék. A fűfélék (Poaceae) evolúciója és elterjedése az egyik legfontosabb esemény volt a miocénben, amely forradalmasította a szárazföldi ökoszisztémákat.
A füves puszták megjelenése és elterjedése a miocénben alapjaiban változtatta meg a szárazföldi ökoszisztémákat, új evolúciós utakat nyitva a növényevő emlősök számára.
A fűfélék különleges alkalmazkodási stratégiákkal rendelkeznek a szárazsághoz és a legeléshez, például a növekedési pontjuk a talajszint alatt helyezkedik el, ami lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan regenerálódjanak a legelés vagy tűz után. Ez az evolúciós előny tette lehetővé számukra, hogy domináns növényzetté váljanak hatalmas területeken, különösen Észak-Amerikában, Afrikában és Eurázsiában. A füves puszták megjelenése új ökológiai fülkéket teremtett a legelő állatok számára, és ösztönözte a fogazatuk és emésztőrendszerük evolúcióját.
A miocén végére a Föld növényzete mozaikosabbá vált, a kiterjedt erdőket felváltották az erdőfoltokkal, folyóparti galériaerdőkkel és cserjésekkel tarkított füves területek. Ez a változás alapvetően befolyásolta az állatvilágot is, különösen a nagy testű növényevő emlősöket, amelyeknek alkalmazkodniuk kellett az új táplálékforráshoz és az nyíltabb élőhelyekhez.
Az állatvilág hihetetlen diverzitása: az emlősök virágkora
A miocén kor kétségkívül az emlősök virágkorát jelentette, ahol számos ma is ismert család és rend ősei jelentek meg és diverzifikálódtak. A klímaváltozások és az új élőhelyek, különösen a füves puszták megjelenése, hatalmas evolúciós nyomást és lehetőségeket teremtett az állatvilág számára.
Nagy testű növényevők: Proboscideák, Perissodactylák és Artiodactylák
A proboscideák, azaz az ormányosok, a miocénben éltek igazi aranykorukat. Ekkor jelentek meg és terjedtek el a mamutok és elefántok ősei, mint például a masztodonok (*Gomphotherium* és *Mammut* fajok) és a dinotériumok (*Deinotherium*). Ezek az óriási állatok a Föld számos kontinensén elterjedtek, és hatalmas csapataik legeltek a miocén erdőiben és szavannáin. Különleges, lapát alakú alsó agyaraik és komplex rágófelületű fogaik a különböző növényi táplálékok feldolgozására specializálódtak.
A páratlanujjú patások (Perissodactyla) is jelentős fejlődésen mentek keresztül. A lóősök, mint a híres *Hipparion*, ekkor terjedtek el széles körben, alkalmazkodva a füves pusztákhoz és a gyors futáshoz. A *Hipparion* már háromujjú patával rendelkezett, de a középső ujj volt a legfejlettebb, és a fogaik is a kemény, rostos fű rágására specializálódtak. Az orrszarvúfélék is diverzifikálódtak, számos ma már kihalt fajjal, és az ekkor élt óriás orrszarvú, a *Paraceratherium* (régebben *Indricotherium*) volt a valaha élt legnagyobb szárazföldi emlős.
A párosujjú patások (Artiodactyla) talán a legsikeresebb emlőscsoportnak bizonyultak a miocénben. A szarvasfélék, mint például az ősi szarvasok (*Procervulus*), ekkor jelentek meg és kezdtek elterjedni. A zsiráfok ősei is a miocénben éltek, és a bovidae család, amely magában foglalja a szarvasmarhákat, antilopokat és kecskéket, ekkor kezdett el rohamosan diverzifikálódni, kihasználva a füves puszták adta táplálékbőséget. A disznófélék (*Suidae*) is számos új fajjal bővültek, és elterjedtek Eurázsiában és Afrikában.
Ragadozók és a tápláléklánc csúcsán
A növényevők robbanásszerű fejlődésével párhuzamosan a ragadozók is alkalmazkodtak és diverzifikálódtak. A kutyafélék (*Canidae*) és a macskafélék (*Felidae*) ősei ekkorra már jól elkülönültek. A miocén a kardfogú tigrisek őseinek, mint például a *Machairodus* megjelenését is hozta, amelyek hatalmas, pengeszerű agyaraikkal vadásztak a nagy testű növényevőkre. A medvék (*Ursidae*) és a mosómedvék (*Procyonidae*) ősei is a miocénben alakultak ki.
Az ősi hiénák (*Hyaenidae*) is jelen voltak, és a menyétfélék (*Mustelidae*) is diverzifikálódtak. A ragadozók és zsákmányállatok közötti evolúciós fegyverkezési verseny a miocénben érte el csúcspontját, ami mindkét csoportban a specializáltabb formák kialakulásához vezetett.
Primáták és az emberi evolúció gyökerei
A miocén különösen fontos az emberi evolúció szempontjából, mivel ekkor éltek azok a főemlősök, amelyekből később az emberszabású majmok és az emberi vonal fejlődött ki. A korai miocén Afrikában a Proconsul nemzetség fajai voltak a legelterjedtebbek, amelyek még nem rendelkeztek az emberszabású majmokra jellemző hosszú karokkal és függeszkedő életmóddal, inkább négy lábon jártak az erdőben. Azonban már hiányzott a farkuk, és agyuk mérete is nagyobb volt, mint a korábbi majmoké.
A középső és késő miocénben a hominoideák, azaz az emberszabású majmok diverzifikációja felgyorsult. Ekkor jelentek meg az olyan nemzetségek, mint a Dryopithecus Európában és a Sivapithecus Ázsiában, amelyek a mai orángutánok, csimpánzok és gorillák őseihez vezető vonalakhoz tartozhattak. A klímaváltozás és az erdők visszahúzódása arra kényszerítette ezeket a főemlősöket, hogy alkalmazkodjanak az új, mozaikosabb élőhelyekhez, ami kulcsfontosságú lépés volt a két lábon járás és az emberi vonal kialakulása felé vezető úton.
Madarak, hüllők és rovarok
A madarak is jelentős fejlődésen mentek keresztül a miocénben. Számos modern madárcsalád és rend, mint például a harkályok, papagájok, baglyok és énekesmadarak, ekkorra már kialakultak, és diverzifikálódtak. A miocén madárfosszíliák gazdag tárháza segít megérteni a mai madárvilág eredetét és evolúcióját.
A hüllők és kétéltűek is virágoztak. A krokodilok, teknősök, gyíkok és kígyók számos faja élt a miocénben, és sokan közülük a mai fajok közvetlen ősei voltak. A melegebb klímájú időszakokban a hüllők különösen sikeresek voltak, kihasználva az enyhe hőmérsékleteket és a bőséges táplálékforrásokat.
A rovarok is rendkívül diverzifikáltak voltak, és szoros koevolúcióban éltek a virágos növényekkel. A beporzó rovarok, mint a méhek és lepkék, kulcsszerepet játszottak a növényvilág terjedésében és fajképződésében. Az ámbrában megőrződött rovarfosszíliák rengeteg információt szolgáltatnak a miocén rovarvilágáról és az akkori ökoszisztémákról.
A Pannon-tenger és a Kárpát-medence miocénje
A miocén kor Magyarország és a Kárpát-medence geológiai és paleobiológiai szempontból is kiemelkedően fontos időszak volt. Ekkor alakult ki és töltődött fel az egykori Pannon-tenger (vagy helyesebben a Paratethys medence Pannon-tavi szakasza), amelynek üledékei a mai Magyarország területének nagy részét borítják. A Kárpátok felgyűrődése a miocén elején elzárta a Kárpát-medencét a Tethys-óceán felől, létrehozva egy hatalmas, kezdetben sós, majd fokozatosan édesvízivé váló beltengert.
A Pannon-tenger, amely valójában egy kiterjedt beltórendszer volt, hatalmas mennyiségű üledéket halmozott fel, amelyben gazdagon megőrződtek az akkori élővilág maradványai. A Pannon-tenger partjai mentén elterülő területeken vastag szénrétegek képződtek, mint például a Mátraalján vagy a Zemplénben, amelyek a miocén kori mocsári erdők maradványai. Ezek a széntelepek évszázadokig jelentős energiaforrást biztosítottak.
A Kárpát-medence miocén kori vulkanikus tevékenysége is jelentős volt. Ekkor alakultak ki a mai vulkáni hegységek, mint a Börzsöny, Cserhát, Mátra és Tokaji-hegység. A vulkáni hamu és láva rétegei váltakoznak a tengeri és tavi üledékekkel, jelezve a dinamikus geológiai folyamatokat. A vulkáni tufákban és agyagokban gyakran találni megőrződött növényi maradványokat, például levéllenyomatokat, amelyek az akkori flóráról tanúskodnak.
Az őslénytani leletek is rendkívül gazdagok a Kárpát-medencében. A Pannon-tenger üledékeiből számos kagyló és csiga faj maradványai kerültek elő, amelyek a sós-brakkvízi, majd édesvízi környezet változását tükrözik. A leghíresebbek közé tartoznak a *Congeria* kagylók és a *Melanopsis* csigák, amelyek jellegzetesek a Pannon-tenger rétegeire.
A szárazföldi fauna is jól dokumentált. Rudabánya a világ egyik legfontosabb miocén kori főemlős lelőhelye, ahol az *Rudapithecus hungaricus* maradványait találták meg. Ez a lelet kulcsfontosságú az emberi evolúció megértésében, mivel a *Rudapithecus* a hominoideák közé tartozott, és a mai emberszabású majmok és az emberi vonal közös őséhez lehetett közel. A magyarországi miocén lelőhelyeken emellett masztodonok, lóősök (*Hipparion*), orrszarvúak és szarvasfélék maradványai is előkerültek, amelyek a miocén kori állatvilág gazdagságáról tanúskodnak.
| Időintervallum (millió évvel ezelőtt) | Klíma jellemzői | Geológiai események | Élővilág jellemzői |
|---|---|---|---|
| 23 – 17 | Meleg, párás éghajlat, miocén klímaoptimum kezdete. | Alpi-Himalájai orogenezis folytatódása. Kárpát-medencei vulkanizmus kezdete. | Erdők dominanciája. Proboscideák, főemlősök (pl. Proconsul) diverzifikációja. Tengeri emlősök fejlődése. |
| 17 – 14 | Miocén klímaoptimum (MCO) csúcsa. | Tethys-óceán bezáródása. Atlanti-óceán szélesedése. | Füves puszták megjelenése. Lóősök (pl. Hipparion) elterjedése. Kardfogú tigrisek ősei. |
| 14 – 10 | Középső miocén klímaátmenet (MMCT): globális lehűlés, antarktiszi jégtakaró növekedése. | Messinai sókrízis előjelei. Pannon-tenger kialakulása. | Szarvasfélék, bovidae diverzifikációja. Főemlősök (pl. Dryopithecus) elterjedése Eurázsiában. Megalodon virágkora. |
| 10 – 5.3 | Folyamatos lehűlés és szárazodás. | Mediterrán-tenger elzáródása és sókrízis. A Kárpát-medencei vulkanizmus vége. | Modern emlőscsoportok további fejlődése. Az erdők visszahúzódása, szavannák terjedése. |
A miocén kor jelentősége a mai világ szempontjából
A miocén kor nem csupán egy távoli múltbéli időszak, hanem a mai világunk számos jelenségének és jellemzőjének alapjait fektette le. A kontinensek elhelyezkedése, a hegységrendszerek kialakulása és az óceáni medencék formálódása mind a miocén geológiai folyamatainak eredménye. A mai klíma és óceáni áramlatok rendszere is nagymértékben a miocénben alakult ki, a globális lehűlés és az antarktiszi jégtakaró növekedésével.
Az élővilág evolúciójában betöltött szerepe felbecsülhetetlen. Az emlősök, madarak és sok más állatcsoport mai sokféleségének gyökerei a miocénben keresendők. A füves puszták megjelenése és elterjedése alapjaiban változtatta meg a szárazföldi ökoszisztémákat, és új evolúciós utakat nyitott a növényevők és ragadozók számára. Ekkor alakultak ki a modern típusú legelők, amelyek ma is a Föld nagy részét borítják.
Az emberi evolúció szempontjából is kritikus fontosságú a miocén. A hominoideák diverzifikációja, valamint az erdős környezetből a nyíltabb, mozaikosabb élőhelyekre való áttérés kényszere kulcsfontosságú lépéseket jelentett az emberszabású majmok és az emberi vonal szétválásában. A miocén kori főemlősök tanulmányozása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a saját fajunk eredetét és evolúciós útját.
A természeti erőforrások szempontjából is jelentős a miocén. A hatalmas széntelepek, amelyek számos országban, így Magyarországon is energiát szolgáltattak, a miocén kori mocsári erdők maradványai. Az olaj- és földgázlelőhelyek egy része is miocén kori üledékekben található, amelyek az akkori tengeri és tavi élővilág bomlástermékeiből keletkeztek. A vulkáni tevékenység által lerakott kőzetek, mint a riolit tufa, szintén fontos építőipari és ipari nyersanyagok.
A miocén kor tanulmányozása tehát nem csupán a múlt megismeréséről szól, hanem arról is, hogy jobban megértsük a jelenlegi globális környezeti változásokat. A miocén klímaváltozásai, a tengerszint-ingadozások és az ökoszisztémák átrendeződése analógiákat kínálhatnak a mai klímaváltozás megértéséhez és a jövőbeli forgatókönyvek előrejelzéséhez. A paleoklimatológusok és őslénykutatók a miocén adatait felhasználva próbálják modellezni a Föld reakcióit a különböző környezeti stresszhatásokra.
Paleontológiai kutatások és a miocén rekonstrukciója
A miocén korról szerzett tudásunk alapja a folyamatos és kiterjedt paleontológiai kutatás. Az őslénykutatók világszerte ásatásokon gyűjtenek fosszilis maradványokat, amelyek apró mozaikdarabokként állnak össze a kor átfogó képévé. A fosszíliák nem csupán az egykori állatok és növények formájáról árulkodnak, hanem az akkori környezetről, klímáról és ökoszisztémákról is.
A datálási módszerek, mint például a radiometrikus kormeghatározás (pl. kálium-argon, argon-argon), kulcsfontosságúak a miocén rétegek és a bennük található fosszíliák abszolút korának meghatározásában. Ezek a módszerek lehetővé teszik a tudósok számára, hogy pontos időskálát állítsanak fel, és összehasonlítsák a különböző kontinenseken talált leleteket.
A környezeti proxy adatok, mint az izotópanalízisek (pl. oxigén-izotópok a tengeri organizmusok vázában), pollenanalízis, vagy a kőzetek kémiai összetételének vizsgálata, további információkat szolgáltatnak a miocén kori klímáról, hőmérsékletről, csapadékmennyiségről és a növényzet típusáról. A tengeri üledékekben található mikrofosszíliák, mint a foraminiferák, kiválóan alkalmasak az egykori tengeri hőmérséklet és sótartalom rekonstrukciójára.
A paleoföldrajzi rekonstrukciók a kontinensek mozgását és az óceáni medencék alakulását modellezik, segítve megérteni, hogyan befolyásolták ezek a geológiai változások az élővilág elterjedését és evolúcióját. A számítógépes modellezés és a geofizikai adatok integrálása lehetővé teszi a tudósok számára, hogy dinamikus képet alkossanak a miocén kori Földről.
A Magyarországon végzett kutatások, különösen a Rudabányán talált főemlős maradványok, nemzetközi szinten is kiemelt jelentőségűek. Ezek a leletek hozzájárulnak az emberi evolúció afrikai és eurázsiai ágainak jobb megértéséhez, és rávilágítanak a Kárpát-medence szerepére a főemlősök elterjedésében. A hazai miocén kori széntelepek és vulkáni képződmények vizsgálata pedig gazdag információkat szolgáltat a regionális geológiai és klímatörténetről.
A miocén kor tehát egy rendkívül gazdag és összetett fejezete a Föld történetének, amelynek részletes megismerése elengedhetetlen a bolygónk és az élet fejlődésének átfogó megértéséhez. A folyamatos kutatások révén egyre árnyaltabb képet kapunk erről a dinamikus időszakról, amely alapjaiban formálta a ma ismert világot.
