Az ártér, ez a különleges és dinamikus tájforma, évszázadok óta formálja a folyók menti kultúrákat és élővilágot. Nem csupán egy földrajzi terület, hanem egy komplex ökoszisztéma, amely a folyó és a szárazföld közötti átmeneti zónát képezi, ahol a víz periodikus mozgása – az áradások és visszahúzódások – alapvetően határozza meg a környezeti feltételeket. Ez a folyamatos változás és megújulás teszi az ártereket a biodiverzitás egyik legfontosabb központjává, valamint a természetes árvízvédelem kulcsfontosságú elemeivé.
A folyók természetes medrének kiszélesedő, lapos része, amelyet a víz rendszeresen vagy időszakosan elönt, az ártér. Ez a terület nem statikus; folyamatosan alakul a hordaléklerakódás, az erózió és a vegetáció változásainak hatására. A folyó és környezetének kölcsönhatása révén jön létre egy olyan egyedi élőhely, amely rendkívül gazdag növény- és állatvilággal büszkélkedhet, és létfontosságú szerepet játszik a regionális vízháztartásban és a klímaszabályozásban is.
Az ártér fogalma és definíciója
A „ártér” szó hallatán sokan azonnal az árvizek pusztító erejére gondolnak, pedig jelentése sokkal árnyaltabb és mélyebb. Szakmailag az ártér, vagy angolul floodplain, egy olyan geológiai képződmény, amely a folyómeder két oldalán terül el, és a folyóvíz szintjének időszakos emelkedésekor, azaz áradáskor elöntésre kerül. Ez a definíció azonban csak a felszínt karcolja. Az ártér valójában egy dinamikus ökológiai rendszer, amely a folyó és a környező szárazföldi területek közötti komplex interakciók eredményeként jön létre.
A vízjogi és vízgazdálkodási terminológiában az ártér az a terület, amelyet a folyó medréből kilépő víz rendszeresen elönthet. Ez a rendszeresség kulcsfontosságú, hiszen megkülönbözteti az árteret az egyszeri, rendkívüli áradások által érintett területektől. Az ártér tehát nem csupán egy elönthető terület, hanem egy olyan zóna, ahol az időszakos vízelöntés az uralkodó környezeti tényező, amelyhez az ottani élővilág és a talajviszonyok is alkalmazkodtak.
„Az ártér nem csupán a folyó kiterjesztése, hanem annak szíve és tüdeje, ahol a víz és a szárazföld találkozása egyedülálló életközösséget teremt.”
Az ártér fogalmának pontos megértéséhez elengedhetetlen a vízjárás ismerete. A folyók vízjárása periodikus ingadozást mutat, amelyet a csapadék mennyisége, a hóolvadás, a talajvízszint és az emberi beavatkozások is befolyásolnak. Az ártér ezen vízjárás ritmusára „lélegzik”, felhalmozva és elengedve a vizet, táplálva a talajt és formálva a tájat. Ezen a területen a folyó nem csak áthalad, hanem aktívan alakítja is azt, lerakva a hordalékot, új medreket vájva, és elhagyott mederszakaszokat, úgynevezett holtágakat hagyva maga után.
Fontos különbséget tenni az aktív ártér és az inaktív ártér között. Az aktív ártér az a terület, amelyet a folyó még rendszeresen elönt, és ahol a vízi és szárazföldi folyamatok közötti dinamikus egyensúly dominál. Az inaktív ártér ezzel szemben olyan, régebben árterületként funkcionáló vidék, amelyet már gátak vagy más emberi beavatkozások választottak le a folyóról, és így elvesztette közvetlen kapcsolatát a vízjárással. Bár ökológiai jelentőségük csökkent, gyakran még mindig hordozzák az egykori ártéri táj jellegzetességeit, például a talajviszonyok vagy az elvadult holtágmaradványok formájában.
Az ártér kialakulása és morfológiája
Az ártér kialakulása egy hosszú, geológiai és hidrológiai folyamatok összessége, amely évezredek, sőt évmilliók során formálja a tájat. A folyók eróziós és akkumulációs (lerakódási) tevékenysége kulcsfontosságú ebben a folyamatban. Amikor egy folyó kilép a hegyvidékről a síkságra, meredeksége csökken, sebessége lassul, és ezzel együtt csökken a hordalékszállító képessége is. Ekkor kezdi el lerakni a magával hozott üledéket, homokot, iszapot és agyagot, amelyek felhalmozódásával épül fel az ártéri síkság.
A folyómeder folyamatosan vándorol a síkságon, kanyarogva (meanderezve), oldalt erodálva és a belső íveken hordalékot lerakva. Az áradások során a víz kilép a mederből, szétterül az alacsonyan fekvő területeken, és magával viszi a finomabb szemcséjű hordalékot. Amikor az áradás visszahúzódik, ezek az anyagok leülepednek, évről évre vékony rétegekben építve az ártér talaját. Ez a folyamat hozza létre az alluviális talajokat, amelyek rendkívül termékenyek és gazdagok szerves anyagokban.
Az ártér morfológiáját számos jellegzetes forma tarkítja. A legszembetűnőbbek közé tartoznak a folyóhátak, amelyek a meder közvetlen közelében, a legnagyobb hordaléklerakódás helyén jönnek létre, és általában kissé magasabbak a környezetüknél. Ezek a folyóhátak gyakran szolgálnak a régebbi települések, utak alapjául, mivel védelmet nyújtottak az alacsonyabb áradások ellen.
A folyóháttól távolabb, az ártér mélyebb részein találhatók a ártéri lapályok vagy ártéri mélyedések. Ezek a területek hosszabb ideig állnak víz alatt áradáskor, és gyakran pangó vizű mocsarak, lápok, vagy nedves rétek alakulnak ki rajtuk. A folyómeder vándorlása során létrejövő levágott kanyarulatokból alakulnak ki a jellegzetes holtágak. Ezek a folyóval való kapcsolatukat elvesztett, vagy csak időszakosan összeköttetésben álló víztömegek önálló mikro-ökoszisztémákat alkotnak, és rendkívül gazdag élővilággal rendelkeznek.
Az ártéri morfológia másik fontos eleme a hullámtér, amely a folyómeder és az árvízvédelmi töltés közötti terület. Ez a zóna az, amelyet a folyó a leggyakrabban és a legnagyobb intenzitással önt el. A hullámtér ökológiai szempontból különösen értékes, mivel itt a legdinamikusabbak a változások, és itt találhatók meg a leginkább a vízjáráshoz alkalmazkodott fajok. A hullámtér a folyó szerves része, amely pufferzónaként működik az áradások idején, csökkentve a gátak mögötti területekre nehezedő nyomást.
„Az ártér a folyó ujjlenyomata a tájon, a hordalék és a víz évezredes táncának eredménye, amely minden kanyarulatban és mélyedésben mesél a múltról és a jelenről.”
A folyómeder változásai, a meanderezés, a mederátvágások és a mellékágak kialakulása mind hozzájárulnak az ártér komplex, mozaikos szerkezetéhez. Ez a morfológiai sokféleség, a különböző magassági szintek és a változó vízellátottság biztosítja az ártéri élőhelyek hihetetlen gazdagságát és változatosságát, ami alapvető a biodiverzitás fenntartásához.
Az ártéri talajok sajátosságai
Az ártéri területek talajai egyedülálló tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek alapvetően különböznek a szárazföldi talajoktól. Kialakulásuk a folyóvíz hordaléklerakó tevékenységéhez és a rendszeres vízelöntéshez köthető, ami rendkívül termékeny és dinamikus talajokat eredményez. Ezeket a talajokat összefoglalóan alluviális talajoknak nevezzük, utalva a folyók által szállított és lerakott anyagra (latinul alluvio = áradás, elöntés).
Az alluviális talajok legfontosabb jellemzője a rétegzettség és a változatos szemcseösszetétel. Az áradások során a folyó különböző méretű szemcséket szállít: a gyorsabb áramlású szakaszokon a durvább homok és kavics rakódik le, míg a lassabb, elöntött területeken a finomabb iszap és agyag. Ez a heterogenitás vertikálisan és horizontálisan is megfigyelhető, ami rendkívül komplex talajprofilokat eredményez. Az iszap és agyag gazdag ásványi anyagokban, ami hozzájárul a talaj termékenységéhez.
A szervesanyag-tartalom is kiemelkedően magas az ártéri talajokban. A rendszeres vízelöntés és a gazdag növényzet bomlása során jelentős mennyiségű szerves anyag halmozódik fel, ami humuszban gazdag, sötét színű talajrétegeket eredményez. Ez a magas szervesanyag-tartalom javítja a talaj vízháztartását, tápanyagszolgáltató képességét és szerkezetét, elősegítve a mikroorganizmusok tevékenységét és a növények fejlődését.
Az ártéri talajok vízgazdálkodása is speciális. Mivel a talajvízszint gyakran magasan van, és a talajok jó víztartó képességűek, a növények számára általában elegendő víz áll rendelkezésre, még szárazabb időszakokban is. Az áradások során a talaj telítődik vízzel, ami oxigénhiányos (anaerob) állapotot hozhat létre. Azonban az áradás visszahúzódásával a talaj újra levegőssé válik, és a dinamikus oxigénellátás-változás is hozzájárul az egyedi mikrobiális közösségek kialakulásához.
A talajok kémhatása (pH-értéke) általában semleges vagy enyhén lúgos, ami kedvez a legtöbb növényfajnak. A folyók által szállított meszes hordalék hozzájárul ehhez a kémhatáshoz. Az ártéri talajok rendkívül ellenállóak a talajerózióval szemben is, mivel a gazdag gyökérzet és a magas szervesanyag-tartalom stabilizálja a talajszerkezetet, bár az árvizek okozta mederváltozások lokálisan jelentős eróziót is kiválthatnak.
„Az ártéri talajok a folyó ajándékai, a termékenység és az élet alapjai, amelyek a víz ritmusára lélegeznek és táplálnak.”
A különböző ártéri zónákban eltérő talajtípusok alakulhatnak ki. A folyóhátakon gyakoriak a homokos-iszapos váztalajok, míg a mélyebben fekvő lapályokon a réti öntéstalajok, a holtágak mentén pedig a láposodó réti talajok. Ezek a talajkülönbségek hozzájárulnak az ártéri élővilág sokszínűségéhez, hiszen minden talajtípus más-más növényfajnak és állatközösségnek nyújt optimális életfeltételeket. Az ártéri talajok megértése alapvető a területek fenntartható kezeléséhez és védelméhez.
Az ártér hidrológiai rendszere
Az ártér hidrológiai rendszere az egyik legmeghatározóbb tényező, amely formálja ezt a komplex ökoszisztémát. A víz mozgása és jelenléte nem csupán egy külső hatás, hanem az ártér lényegi eleme, amelyhez minden élő szervezet és geológiai folyamat alkalmazkodott. A rendszeres vízjárás, azaz a folyóvíz szintjének periodikus ingadozása teremti meg azt a dinamikus egyensúlyt, amely az ártérre oly jellemző.
Az ártéri hidrológia középpontjában az árvíz áll. Az áradások során a folyó kilép medréből, és elönti az árteret. Ez a folyamat nem pusztító jelenség, hanem az ökoszisztéma természetes és elengedhetetlen része. Az áradó víz nemcsak tápanyagokat és hordalékot szállít, amelyek megújítják a talajt, hanem új élőhelyeket is teremt, és összeköttetést biztosít a különböző vízi élőhelyek, például a holtágak és a főmeder között. Ez az összeköttetés létfontosságú a vízi szervezetek, például a halak vándorlásához és szaporodásához.
A talajvíz szintje is szorosan összefügg a folyó vízszintjével az ártereken. A folyó és a talajvíz közötti kapcsolat dinamikus: magas vízállásnál a folyó táplálja a talajvizet, míg alacsony vízállásnál a talajvíz táplálhatja a folyót. Ez a kölcsönhatás biztosítja a növények számára a folyamatos vízellátást, még az áradások közötti szárazabb időszakokban is. A talajvízszint ingadozása határozza meg a növényzet eloszlását és típusát is, mivel a különböző fajok eltérő toleranciával rendelkeznek a vízellátottság ingadozásával szemben.
A holtágak és mellékágak az ártér hidrológiai rendszerének különösen fontos elemei. Ezek a víztömegek gyakran csak időszakosan kapcsolódnak a főmederhez, de ökológiai jelentőségük óriási. Természetes víztározóként működnek, pufferelik az áradásokat, és a folyóhoz képest lassabb áramlású, melegebb vizükkel ideális élőhelyet biztosítanak számos vízi növénynek és állatnak. A holtágak a folyó öregedési folyamatának tanúi, és a biodiverzitás megőrzésében kulcsszerepet játszanak.
Az ártér hidrológiai funkciói a következőkben foglalhatók össze:
- Vízszűrés és víztisztítás: Az ártéri növényzet és talaj természetes szűrőként működik, megkötve a szennyező anyagokat és a hordalékot, mielőtt azok a folyóba jutnának.
- Vízraktározás: Az ártér hatalmas mennyiségű vizet képes ideiglenesen tárolni áradáskor, csökkentve ezzel az árvízcsúcsokat és a lejjebb fekvő területek terhelését.
- Talajvíz-utánpótlás: Az ártérről beszivárgó víz jelentősen hozzájárul a talajvízszint fenntartásához és utánpótlásához.
- Élőhely-biztosítás: A változatos vízellátottságú területek széles skálájú élőhelyet biztosítanak a vízi és szárazföldi fajoknak egyaránt.
„Az ártér a folyó szívverése, amely a víz ritmusára pumpálja az életet a tájba, megújítva és fenntartva az ökoszisztémát.”
Az emberi beavatkozások, mint a folyószabályozás és a gátépítés, jelentősen megváltoztatták az ártéri hidrológiát. Sok területet elvágtak a folyótól, megakadályozva a természetes áradásokat, ami az ártéri élőhelyek degradációjához és a biodiverzitás csökkenéséhez vezetett. A modern vízgazdálkodás egyik célja éppen ezért az ártéri területek rehabilitációja és a természetes hidrológiai folyamatok visszaállítása, ahol ez lehetséges.
Az ártéri élővilág: növényzet és állatvilág
Az ártér az egyik legváltozatosabb és legdinamikusabb élőhely a Földön, ahol a folyóvíz és a szárazföld határán rendkívüli alkalmazkodóképességgel rendelkező növény- és állatfajok élnek. Az ártéri élővilág gazdagsága közvetlenül összefügg a terület speciális hidrológiai viszonyaival és talajadottságaival, amelyek egyedülálló szelekciós nyomást gyakorolnak az itt élő szervezetekre.
Az ártéri növényzet
Az ártéri növényzet jellegzetes zonációt mutat a vízhez való közelség és az áradások gyakorisága szerint. A folyómederhez legközelebb, a gyakori elöntésnek kitett területeken a vízi és mocsári növények dominálnak, mint például a nád, sás, gyékény, valamint a különböző fűzfajok (pl. kosárkötő fűz, fehér fűz). Ezek a fajok jól tolerálják a tartós vízelöntést, és gyakran gyökérzetükkel stabilizálják a mederpartot.
A folyóháttól távolabb, ahol az áradások ritkábbak, de még mindig rendszeresek, alakulnak ki a jellegzetes ártéri erdők, más néven ligeterdők. Ezek az erdők általában keményfás és puhafás ligeterdőkre oszthatók. A puhafás ligeterdőkben a gyorsan növő fafajok, mint a fehér fűz (Salix alba), a fekete nyár (Populus nigra) és a rezgő nyár (Populus tremula) dominálnak. Ezek a fák kiválóan alkalmazkodtak az időszakos vízelöntéshez, gyors növekedésükkel és viszonylag rövid életciklusukkal.
A magasabb, ritkábban elöntött területeken találhatók a keményfás ligeterdők, amelyek fajgazdagabbak és stabilabbak. Itt olyan fajok élnek, mint a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica), a mezei juhar (Acer campestre) és a szilfák (Ulmus spp.). Ezek az erdők rendkívül értékesek, mint a biodiverzitás menedékei és a talajvédelem szempontjából is. Az aljnövényzetben tavasszal gyakoriak a hagymás-gumós növények, mint a hóvirág, medvehagyma, amelyek kihasználják a lombfakadás előtti fényt és a talaj magas nedvességtartalmát.
Az ártéri rétek és mocsarak is különleges növényvilággal rendelkeznek. Itt élnek a ritka orchideafajok, mint például a mocsári kosbor, vagy a védett kígyógyökér. A holtágak és pangó vizek tele vannak vízi növényekkel, mint a tündérrózsa, vízitök, vízipáfrányok, amelyek menedéket és táplálékot biztosítanak a vízi állatoknak.
Az ártéri állatvilág
Az ártéri állatvilág rendkívül gazdag és sokszínű, hiszen a vízi és szárazföldi élőhelyek mozaikja számos faj számára biztosít ideális körülményeket. Az emlősök közül gyakori a vidra, amely a tiszta vizek indikátorfaja, valamint a hód, amely mérnöki pontossággal alakítja a vízi környezetet. Él itt vaddisznó, szarvas, őz, és számos rágcsáló, mint a pézsmapocok és a mocsári cickány.
A madarak számára az ártér különösen fontos táplálkozó-, fészkelő- és vonulóhely. A gémfélék (szürke gém, vörös gém, nagy kócsag), a kormoránok, a récék és ludak, valamint a ragadozó madarak, mint a rétisas és a békászó sas, mind az ártéri élőhelyekhez kötődnek. A ligeterdőkben számos énekesmadár fészkel, a holtágak és mocsarak pedig a parti madaraknak nyújtanak otthont.
A hüllők és kétéltűek is nagy számban fordulnak elő. A mocsári teknős, a vízisikló, a zöld levelibéka, a tarajos gőte mind az ártéri vizek és nedves területek lakói. A bőséges rovartáplálék miatt a kétéltűek populációja gyakran jelentős.
A halak számára az ártér, különösen a holtágak, ívó- és nevelőhelyként funkcionálnak. Olyan fajok, mint a ponty, csuka, harcsa, dévérkeszeg, és számos apróbb halfaj, mint a compó, élnek itt. Az áradások idején a halak beúsznak az elöntött területekre táplálkozni és ívni, majd az apadáskor visszatérnek a főmederbe.
Az ízeltlábúak, különösen a rovarok, óriási számban vannak jelen. A szúnyogok és böglyök mellett számos ritka és védett rovarfaj él itt, például a szarvasbogár, az orrszarvúbogár, és különböző lepkefajok. A vízben élő rovarlárvák, mint a szitakötő- és kérészlárvák, fontos táplálékforrást jelentenek más állatok számára.
„Az ártér a természet pulzáló szívverése, ahol minden áradás új életet hoz, és minden visszahúzódás új lehetőséget teremt a túlélésre és a virágzásra.”
Az ártéri élővilág gazdagsága és sérülékenysége kiemeli a területek természetvédelmi jelentőségét. A folyószabályozások, a mezőgazdasági terjeszkedés és a szennyezés mind fenyegetik ezeket az egyedülálló ökoszisztémákat, ezért az ártérvédelem és rehabilitáció létfontosságú a biodiverzitás megőrzéséhez.
Az ártéri erdők jelentősége
Az ártéri erdők, különösen a ligeterdők, az ártéri ökoszisztémák koronái, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszanak mind a környezeti folyamatokban, mind a biodiverzitás fenntartásában. Ezek a fás társulások nem csupán fák gyűjteményei, hanem komplex, önfenntartó rendszerek, amelyek szorosan kapcsolódnak a folyó vízjárásához és a talajvíz dinamikájához.
A ligeterdők két fő típusát különböztetjük meg: a puhafás ligeterdőket és a keményfás ligeterdőket. A puhafás ligeterdők a folyómederhez közelebbi, gyakrabban elöntött területeken találhatók. Fő fafajai a fehér fűz (Salix alba), a fekete nyár (Populus nigra) és a rezgő nyár (Populus tremula). Ezek a fafajok gyors növekedésűek, jól viselik a tartós vízelöntést, és pionír fajokként gyorsan megtelepszenek az újonnan kialakult hordalékos területeken. Ökológiai szerepük a talajerózió megkötésében, a hordalék szűrésében és az élőhely-biztosításban kiemelkedő.
A keményfás ligeterdők a magasabb ártéri szinteken, ritkábban elöntött területeken fejlődnek ki. Jellemző fafajaik a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica), a mezei juhar (Acer campestre) és a különböző szilfajok (Ulmus spp.). Ezek az erdők fajgazdagabbak, stabilabbak és hosszabb életciklusúak. Aljnövényzetükben számos védett és ritka növényfaj található, és gazdag állatvilágnak adnak otthont.
Az ártéri erdők ökológiai jelentősége sokrétű:
- Biodiverzitás menedék: Az ártéri erdők a szárazföldi és vízi élőhelyek közötti átmeneti zónaként rendkívül gazdag fajösszetétellel rendelkeznek. Számos védett növény- és állatfaj, köztük madarak, emlősök, hüllők, kétéltűek és rovarok számára biztosítanak élőhelyet, táplálkozó- és szaporodóhelyet.
- Vízgazdálkodási szerep: Az erdők gyökérzete stabilizálja a talajt, csökkentve az eróziót és a hordalékmozgást. Az áradások során az erdők lassítják a víz áramlását, megkötik a hordalékot, és elősegítik a víz beszivárgását a talajba, hozzájárulva a talajvíz-utánpótláshoz. Természetes víztározóként működnek, csökkentve az árvízcsúcsokat.
- Vízminőség javítása: Az erdők természetes szűrőként funkcionálnak, megkötve a szennyező anyagokat és a tápanyagokat, mielőtt azok a folyóba jutnának, ezzel javítva a vízminőséget.
- Klímareguláció: Az erdők párologtatásukkal hűtik a környezetet, árnyékot adnak, és szén-dioxidot kötnek meg, hozzájárulva a helyi és globális klímaszabályozáshoz.
- Talajvédelem és talajfejlődés: A fák gyökérzete megköti a talajt, megakadályozza annak erózióját, és a lehulló lomb, valamint az elhalt növényi részek hozzájárulnak a termékeny humuszréteg kialakulásához.
„Az ártéri erdők nem csupán fák, hanem a folyóparti táj őrei, a biodiverzitás szentélyei és az árvízvédelem láthatatlan pajzsai.”
Az ártéri erdők sajnos az elmúlt évszázadokban jelentősen megfogyatkoztak a folyószabályozások, a mezőgazdasági terjeszkedés és a fakitermelés miatt. Ennek következtében számos ártéri faj élőhelye szűkült be, és az árvízveszély is megnövekedett. A modern természetvédelem és vízgazdálkodás egyik legfontosabb célja az ártéri erdők megőrzése, rehabilitációja és újratelepítése, felismerve pótolhatatlan értéküket a fenntartható tájgazdálkodásban és a klímaváltozás elleni küzdelemben.
Az ártér mint biodiverzitás hotspot
Az ártér nem csupán egy földrajzi terület, hanem egy globálisan elismert biodiverzitás hotspot, azaz olyan térség, ahol a biológiai sokféleség különösen magas, ugyanakkor rendkívül sérülékeny. Ennek oka a folyó és a szárazföld közötti dinamikus átmenet, amely a legváltozatosabb élőhelyeket hozza létre, a nyílt vizektől a mocsarakon át a ligeterdőkig és nedves rétekig.
A vízjárás állandó ingadozása, az áradások és apadások váltakozása, valamint a folyó által szállított hordalék lerakódása folyamatosan megújuló és változatos környezetet teremt. Ez a dinamizmus arra kényszeríti az itt élő fajokat, hogy rendkívül alkalmazkodóképesek legyenek, vagy speciális életciklusokat alakítsanak ki. Ennek eredményeként az árterek olyan fajoknak adnak otthont, amelyek máshol ritkák vagy teljesen hiányoznak.
Az ártéri mikro-élőhelyek sokfélesége az, ami a biodiverzitás rendkívüli gazdagságát adja:
- Főmeder és mellékágak: Gyors áramlású, oxigéndús vizek, amelyek a hidegvizes halfajoknak és a gerincteleneknek kedveznek.
- Holtágak és tavak: Lassú áramlású vagy állóvizek, amelyek melegebbek, és gazdag vízi növényzettel rendelkeznek. Ideális élőhelyek a pontyféléknek, kétéltűeknek, hüllőknek és számos vízi rovarnak.
- Mocsarak és lápok: Tartósan vízzel telített, oxigénhiányos területek, ahol speciális mocsári növényzet és állatvilág él.
- Puhafás ligeterdők: Gyakran elöntött, fiatalabb erdők, amelyek menedéket és táplálékot biztosítanak a vízi és szárazföldi fajok átmeneti időszakaira.
- Keményfás ligeterdők: Ritkábban elöntött, idősebb erdők, amelyek gazdag aljnövényzetükkel és fafajösszetételükkel stabil élőhelyet nyújtanak számos madárnak, emlősnek és rovarnak.
- Ártéri rétek: Időszakosan elöntött, füves területek, amelyek sokszínű virágflórával és rovarfaunával rendelkeznek.
Ez a mozaikos szerkezet lehetővé teszi, hogy egymás mellett éljenek olyan fajok, amelyek más típusú ökoszisztémákban nem találkoznának. Például, amíg a folyómederben a sebes folyású vizekhez alkalmazkodott halak élnek, addig a közeli holtágakban a lassú áramlást kedvelő fajok találnak otthonra. Az ártér így egyfajta természetes folyosóként is funkcionál, amely összeköti a különböző élőhelyeket, és lehetővé teszi a fajok terjedését és vándorlását.
