Amigdalin: képlete, előfordulása és biológiai hatásai

Az amigdalin egy természetes vegyület, amely a cianogén glikozidok családjába tartozik. Ez a vegyület, amely gyakran a B17-vitamin vagy Laetrile néven is ismert az alternatív gyógyászatban, évtizedek óta vita tárgya a tudományos és orvosi körökben. Különösen a rákellenes hatásokkal kapcsolatos állítások váltottak ki széleskörű érdeklődést és jelentős vitákat, miközben a vegyület toxikus potenciálja komoly aggodalmakat vet fel.

A természetben számos növényfajban megtalálható, különösen a rózsafélék családjába tartozó fajok magjaiban, mint például a keserűmandula, a sárgabarack, az alma és a cseresznye. Kémiai szerkezetéből adódóan hidrogén-cianidot képes felszabadítani az emésztés során, ami felelős biológiai hatásainak jelentős részéért, beleértve a potenciális terápiás és toxikus hatásokat is.

Az amigdalin kémiai szerkezete és tulajdonságai

Az amigdalin egy összetett szerves molekula, melynek kémiai képlete C₂₀H₂₇NO₁₁. Mint cianogén glikozid, egy cukorrészből (diszacharid, jellemzően gentiobióz) és egy nem cukorrészből (aglikon, mandelonitril) áll. A mandelonitril egy alfa-hidroxi-nitril, amely hidrogén-cianidot (HCN) képes felszabadítani enzimatikus hidrolízis során. Ez a tulajdonsága kulcsfontosságú a vegyület biológiai aktivitásában.

Molekuláris szinten az amigdalin egy cianohidrin glikozid. Két glükóz molekula kapcsolódik hozzá, ami egy diszacharid, a gentiobióz formájában van jelen. Ez a diszacharid a mandelonitrilhez egy glikozidos kötéssel kapcsolódik. A molekula szerkezete stabil, amíg nem találkozik megfelelő enzimekkel vagy savas környezettel, amelyek képesek felbontani a glikozidos kötést.

Az amigdalin a növényi sejtek vakuólumaiban tárolódik, elkülönítve a hidrolízisért felelős enzimektől, mint például a béta-glükozidáz (más néven emulzin). Amikor a növényi szövet megsérül – például rágás vagy zúzás hatására –, az enzimek és az amigdalin találkoznak, beindítva a hidrolízis folyamatát. Ez a folyamat több lépésben zajlik le:

1. Az amigdalin béta-glükozidáz hatására mandelonitril-glükoziddá (prunasin) és glükózzá hidrolizálódik.
2. A prunasin további béta-glükozidáz hatására mandelonitrilre és egy másik glükóz molekulára bomlik.
3. A mandelonitril spontán vagy egy másik enzim, a mandelonitril-liáz (oxinitriláz) hatására benzaldehidre és hidrogén-cianidra (HCN) bomlik.

Ez a kémiai átalakulás magyarázza a keserűmandula jellegzetes ízét és illatát, valamint az amigdalin toxikus potenciálját. A felszabaduló hidrogén-cianid rendkívül mérgező vegyület, amely gátolja a sejtlégzést.

Az amigdalin fizikai tulajdonságai közé tartozik, hogy fehér, kristályos anyag, vízben jól oldódik, és éterben, valamint alkoholban kevésbé. Olvadáspontja 215°C körüli. Jellegzetes keserű íze van, amely a cianid felszabadulásának előhírnöke.

„Az amigdalin bonyolult molekuláris felépítése teszi lehetővé, hogy a növények egyfajta kémiai védelmi mechanizmusként használják, amely a hidrogén-cianid felszabadulásán alapul.”

Természetes előfordulása és bioszintézise a növényekben

Az amigdalin széles körben elterjedt a növényvilágban, különösen a Rosaceae (rózsafélék) családjába tartozó fajokban, azon belül is az Amygdaloideae alcsaládba tartozókban. Ezek közé tartozik számos gyümölcsfa és cserje, amelyek magjai és néha levelei, illetve kérge is tartalmazza ezt a vegyületet.

A legjelentősebb forrásai közé tartoznak:

• Keserűmandula (Prunus dulcis var. amara): Nevéből is adódóan ez az egyik leggazdagabb forrása. A keserűmandulában az amigdalin koncentrációja elérheti az 5%-ot is.
• Sárgabarackmag (Prunus armeniaca): Különösen a vadon termő fajták magjai tartalmaznak jelentős mennyiségű amigdalint. Ez a forrás vált a leginkább ismertté az alternatív gyógyászatban a „B17-vitamin” kapcsán.
• Almamag (Malus domestica): Bár az almát gyakran fogyasztjuk, a magjai is tartalmaznak amigdalint, de általában kisebb koncentrációban, mint a keserűmandula vagy a sárgabarackmag.
• Cseresznyemag (Prunus avium): A cseresznye magjai is cianogén glikozidokat tartalmaznak.
• Szilvamag (Prunus domestica): Hasonlóan a cseresznyéhez, a szilva magjaiban is megtalálható.
• Őszibarackmag (Prunus persica): Az őszibarack magja is tartalmaz amigdalint.
• Birsmag (Cydonia oblonga): A birs magja is ismert amigdalin tartalmáról.

Ezen kívül más növényekben is előfordulhatnak cianogén glikozidok, bár nem mindig amigdalin formájában, hanem rokon vegyületekként (pl. prunasin, dhurrin). Ilyenek például a cassava (manióka), a limabab, a bambuszrügyek és a lenmag.

Bioszintézis a növényekben

Az amigdalin bioszintézise a növényekben egy összetett metabolikus út eredménye, amely alapvetően a növényi védekezés mechanizmusának része. A növények azért termelik ezeket a vegyületeket, hogy elriasszák a herbivorokat (növényevőket) és megvédjék magukat a kórokozóktól. Amikor egy állat megrágja a növényt, vagy egy kórokozó megtámadja a sejteket, az amigdalin hidrolizálódik, és felszabadul a mérgező hidrogén-cianid, amely elrettenti a támadót.

A bioszintézis a tirozin aminosavból indul ki. A folyamat több enzimatikus lépésen keresztül zajlik, amelyek magukban foglalják a hidroxilezést, dekarboxilezést, dehidrogenáz reakciókat, majd végül a cianohidrin képződést és a glikozilezést. A glikozilezés, azaz a cukorrész hozzáadása, stabilizálja a cianohidrint, és lehetővé teszi a vegyület tárolását a növényi sejtekben anélkül, hogy azonnal felszabadulna a mérgező cianid.

A növényekben az amigdalin és a hidrolízisért felelős enzimek (béta-glükozidázok) térben elkülönülten helyezkednek el. Az amigdalin jellemzően a vakuólumokban vagy más specifikus tárolóhelyeken gyűlik fel, míg az enzimek a citoplazmában vagy a sejt más részein találhatók. Ez a szétválasztás biztosítja, hogy a cianid csak akkor szabaduljon fel, amikor a növényi szövet károsodik, és a sejtszerkezet megbomlik.

Ez a kémiai védekezési stratégia hatékonyan hozzájárul a növények túléléséhez a természetben, de egyben magyarázatot ad az emberi fogyasztás során felmerülő toxikológiai kockázatokra is.

Az amigdalin metabolizmusa az emberi szervezetben

Az amigdalin szájon át történő bevitele után az emberi szervezetben bonyolult metabolikus folyamatokon megy keresztül, amelyek végső soron a hidrogén-cianid (HCN) felszabadulásához vezethetnek. Ez a folyamat több tényezőtől is függ, beleértve az emésztőenzimek jelenlétét és az emésztőrendszer mikrobiomját.

Amikor az amigdalin tartalmú anyagokat (pl. sárgabarackmagot) lenyeljük, a gyomorba jut. A gyomor savas környezete önmagában is képes lehet az amigdalin hidrolízisének bizonyos mértékű elindítására, de a legjelentősebb átalakulás a vékonybélben és különösen a vastagbélben történik.

A kulcsfontosságú szerepet a béta-glükozidáz enzimek játsszák. Ezek az enzimek képesek felbontani az amigdalin glikozidos kötését. Míg az emberi szervezet maga nem termel jelentős mennyiségű béta-glükozidázt a bélben, számos bélbaktérium, különösen a vastagbélben, igen. Ezek a baktériumok – a bélflóra részei – termelik a béta-glükozidázt, amely hidrolizálja az amigdalint, felszabadítva a mandelonitrilt és glükózt.

A felszabadult mandelonitril ezután tovább bomlik benzaldehidre és hidrogén-cianidra (HCN). A HCN egy rendkívül mérgező vegyület, amely gyorsan felszívódik a véráramba az emésztőrendszerből, és eljut a szervezet minden sejtjébe.

A cianid toxicitása abból adódik, hogy irreverzibilisen kötődik a citokróm-oxidáz enzim vasatomjaihoz a mitokondriumokban, gátolva a sejtlégzést. Ez megakadályozza a sejteket az oxigén felhasználásában az ATP (adenozin-trifoszfát) termeléséhez, ami energiahiányhoz és sejthalálhoz vezet. A legérzékenyebbek az oxigénhiányra az agy és a szív sejtjei.

Metabolikus lépés	Enzim/környezet	Termék	Megjegyzés
Amigdalin hidrolízise	Béta-glükozidáz (bélbaktériumok, növényi eredetű)	Prunasin + glükóz	Első glükóz molekula leválasztása
Prunasin hidrolízise	Béta-glükozidáz	Mandelonitril + glükóz	Második glükóz molekula leválasztása
Mandelonitril bomlása	Spontán vagy mandelonitril-liáz	Benzaldehid + Hidrogén-cianid (HCN)	A mérgező cianid felszabadulása

A szervezet rendelkezik bizonyos mértékű méregtelenítő mechanizmussal a cianid ellen. A legfontosabb enzim a rodanáz (tioszulfát-cianid-transzferáz), amely a cianidot kevésbé toxikus tiocianáttá alakítja át, szulfonilcsoportok segítségével. Ez a tiocianát ezután a vizelettel ürül. Azonban a rodanáz kapacitása korlátozott. Ha a cianid bevitele meghaladja a rodanáz méregtelenítő képességét, súlyos cianidmérgezés tünetei jelentkezhetnek.

A bélflóra összetétele, az emésztés sebessége, valamint a kísérő élelmiszerek (pl. C-vitamin, amely egyesek szerint befolyásolja a cianid toxicitását) mind befolyásolhatják az amigdalinból felszabaduló cianid mennyiségét és a toxicitás mértékét. Ezért az amigdalin tartalmú anyagok fogyasztása kiszámíthatatlan kockázatot jelent.

A „B17-vitamin” mítosza és a Laetrile története

Az amigdalin története elválaszthatatlanul összefonódik a „B17-vitamin” elnevezéssel és a Laetrile nevű, félszintetikus származékával. Ezek a kifejezések az alternatív gyógyászatban váltak ismertté, mint potenciális rákellenes szerek, ám a tudományos közösség soha nem ismerte el őket vitaminként, és hatékonyságukat is elutasította.

A történet az 1920-as években kezdődött, amikor Ernst T. Krebs Sr. amerikai biokémikus izolálta az amigdalint, és úgy vélte, hogy rákellenes tulajdonságokkal rendelkezik. Fia, Ernst T. Krebs Jr., az 1950-es években fejlesztette ki a Laetrile-t, amely egy módosított amigdalin forma, melyet intravénásan is be lehet adni. Krebs Jr. állította, hogy a rák egy vitaminhiányos betegség, és a Laetrile (amigdalin) az „anti-rák vitamin”, amelyet ő B17-vitaminnak nevezett el.

Krebs Jr. elmélete szerint a rákos sejtek rendkívül gazdagok egy béta-glükozidáz enzimben, amelyet ő „glükuronidáznak” nevezett. Állítása szerint ez az enzim szelektíven bontaná le a Laetrile-t a rákos sejtekben, felszabadítva a cianidot, amely így célzottan pusztítaná el a daganatokat, miközben az egészséges sejteket megkímélné. Ezt az elméletet tovább erősítette az az állítás, hogy az egészséges sejtekben nagy mennyiségben található meg a rodanáz enzim, amely méregteleníti a cianidot, míg a rákos sejtekben ez hiányzik.

Ez az elmélet azonban számos tudományos pontatlanságot tartalmazott. Először is, a vitamin definíciója szerint egy esszenciális szerves vegyület, amelyet a szervezet nem képes előállítani, és kis mennyiségben szükséges a normális anyagcseréhez. Az amigdalin nem felel meg ennek a kritériumnak; nincs ismert élettani funkciója, és hiánya nem okoz specifikus hiánybetegséget. Ezért a „B17-vitamin” elnevezés tudományosan megalapozatlan és félrevezető.

Másodszor, a rákos sejtekben nem mutattak ki szignifikánsan magasabb béta-glükozidáz aktivitást, mint az egészséges sejtekben, és a rodanáz enzim sem hiányzik a rákos sejtekből. A szelektív toxicitás elmélete tehát nem állta meg a helyét a tudományos vizsgálatok során.

„A B17-vitamin mítosza egy tudománytalan konstrukció, amely az amigdalin rákellenes hatásának hamis ígéretére épült, és a vitamin definíciójának félreértelmezésén alapul.”

A Laetrile népszerűsége az 1970-es években érte el csúcsát, amikor számos rákbeteg és családtagjaik fordultak hozzá, reménykedve egy „természetes” gyógymódban, különösen miután az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala (FDA) és más egészségügyi hatóságok elutasították a szer engedélyezését a hatékonyság hiánya és a mérgező mellékhatások miatt.

A Laetrile körüli vita nem csak tudományos, hanem jogi és etikai kérdéseket is felvetett. Az FDA és az Országos Rákkutató Intézet (NCI) számos tanulmányt és klinikai vizsgálatot végzett, amelyek következetesen azt mutatták, hogy a Laetrile nem hatékony a rák kezelésében, és súlyos cianidmérgezést okozhat. Ennek ellenére a Laetrile továbbra is elérhető bizonyos országokban, és az interneten keresztül is terjesztik, gyakran azzal az ígérettel, hogy „természetes” és „mellékhatásmentes” alternatívát kínál a hagyományos rákterápiákkal szemben.

Az amigdalin rákellenes hatásának elméletei és kritikájuk

Az amigdalin rákellenes hatásával kapcsolatos elméletek, bár széles körben elterjedtek az alternatív gyógyászatban, a tudományos közösség által nagyrészt elutasítottak. A fő elmélet, amelyet Ernst T. Krebs Jr. és követői népszerűsítettek, a „szelektív toxicitás” koncepciójára épült.

A szelektív toxicitás elmélete

Ez az elmélet két fő pilléren nyugszik:

1. Rákos sejtekben magasabb béta-glükozidáz aktivitás: Az elmélet szerint a rákos sejtek sokkal több béta-glükozidáz enzimet tartalmaznak, mint az egészséges sejtek. Ez az enzim bontaná le az amigdalint, felszabadítva a cianidot, amely így csak a rákos sejteket pusztítaná el. Az egészséges sejtek, mivel kevesebb béta-glükozidázt tartalmaznak, nem lennének kitéve a cianid hatásának.
2. Egészséges sejtekben magasabb rodanáz aktivitás: Az elmélet szerint az egészséges sejtek nagy mennyiségben tartalmazzák a rodanáz enzimet, amely képes méregteleníteni a cianidot, tiocianáttá alakítva azt. Ezzel szemben a rákos sejtekben állítólag hiányzik vagy alacsony a rodanáz szintje, így képtelenek lennének semlegesíteni a felszabaduló cianidot.

Ezen két mechanizmus kombinációja biztosítaná az amigdalin „szelektív” rákellenes hatását, célzottan elpusztítva a daganatos sejteket, miközben megkíméli az egészséges szöveteket.

A tudományos kritika

A tudományos kutatások és klinikai vizsgálatok azonban alapjaiban cáfolták ezeket az állításokat:

• A béta-glükozidáz aktivitás: Nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a rákos sejtekben szignifikánsan magasabb lenne a béta-glükozidáz aktivitás, mint az egészséges sejtekben. Sőt, számos tanulmány kimutatta, hogy az emberi bélflóra béta-glükozidáz termelése sokkal jelentősebb a cianid felszabadításában, mint bármilyen feltételezett rákos sejt aktivitás. Ez azt jelenti, hogy a cianid felszabadulása elsősorban a bélben történik, és a véráramba kerülve egyformán mérgező az összes sejt számára, függetlenül attól, hogy rákosak-e vagy sem.
• A rodanáz enzim jelenléte: Az egészséges sejtek valóban tartalmaznak rodanáz enzimet, amely védi őket a cianid mérgező hatásától. Azonban a rákos sejtek sem mentesek ettől az enzimtől. Számos daganattípusban kimutatták a rodanáz jelenlétét, ami ellentmond annak az állításnak, hogy a rákos sejtek képtelenek lennének méregteleníteni a cianidot.
• A cianid nem szelektív toxicitása: A hidrogén-cianid egy rendkívül erős sejtméreg, amely gátolja a sejtlégzést a mitokondriumokban, befolyásolva a citokróm-oxidáz enzimet. Ez a mechanizmus nem szelektív; minden oxigént felhasználó sejt érzékeny rá, beleértve az egészséges és a rákos sejteket is. A cianid által okozott sejtkárosodás elsősorban az oxigénhiányra legérzékenyebb szerveket, mint az agy és a szív, érinti súlyosan.

Összességében a „szelektív toxicitás” elmélete nem támasztható alá tudományos bizonyítékokkal, és inkább egy feltételezésen alapuló, spekulatív magyarázat, mintsem egy megalapozott tudományos modell. A Laetrile és az amigdalin állítólagos rákellenes hatásainak vizsgálatára számos klinikai vizsgálatot végeztek, amelyek eredményei következetesen negatívak voltak.

„A tudomány egyértelműen kimutatta, hogy az amigdalin nem rendelkezik szelektív rákellenes hatással, és a belőle felszabaduló cianid egyformán mérgező az egészséges és a daganatos sejtekre nézve.”

Fontos megjegyezni, hogy bár egyes laboratóriumi kísérletekben (in vitro) az amigdalin vagy a cianid bizonyos rákos sejtvonalakon mutatott citotoxikus hatást, ez nem jelenti azt, hogy ugyanez a hatás érvényesülne az emberi szervezetben (in vivo), különösen a toxikus mellékhatások figyelembevétele nélkül. Az in vitro eredmények gyakran nem reprodukálhatók klinikai körülmények között, és nem igazolják a terápiás hatékonyságot.

Tudományos kutatások és klinikai vizsgálatok az amigdalinról

Az amigdalin és a Laetrile rákellenes hatásainak vizsgálatára az elmúlt évtizedekben számos tudományos kutatás és klinikai vizsgálat irányult. A tudományos közösség és az orvosi hatóságok, mint az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala (FDA) és az Országos Rákkutató Intézet (NCI), alapos vizsgálatoknak vetették alá ezeket az anyagokat, hogy értékeljék hatékonyságukat és biztonságosságukat.

Korai vizsgálatok és az NCI álláspontja

Az 1970-es években, a Laetrile népszerűségének csúcsán, az NCI átfogóan felülvizsgálta az elérhető preklinikai adatokat, és arra a következtetésre jutott, hogy nincs elegendő bizonyíték az amigdalin rákellenes hatására. Ennek ellenére, a közvélemény nyomására és a betegek reményeinek figyelembevételével, az NCI úgy döntött, hogy klinikai vizsgálatokat végez.

Az egyik legjelentősebb vizsgálat az NCI által finanszírozott, fázis II. klinikai tanulmány volt, amelyet 1982-ben publikáltak a New England Journal of Medicine-ben. Ebben a vizsgálatban 178 rákos beteget kezeltek Laetrile-lel, kiegészítve egy „metabolikus terápiával”, amely magában foglalta az étrendi megszorításokat és a vitaminpótlást. Az eredmények egyértelműek voltak:

• Egyetlen betegnél sem volt teljes vagy részleges daganatregresszió.
• A betegek többségénél a betegség progrediált.
• Számos betegnél jelentkeztek cianidmérgezés tünetei, beleértve a hányingert, hányást, fejfájást, szédülést és néhány esetben súlyosabb neurológiai problémákat.

A tanulmány konklúziója az volt, hogy „a Laetrile-terápia nem hatékony rákellenes kezelés”. Ez a vizsgálat alapozta meg az orvosi közösség és a szabályozó hatóságok álláspontját, miszerint a Laetrile nem biztonságos és nem hatékony.

Későbbi kutatások és meta-analízisek

Az 1980-as évek után is folytatódtak a kutatások, bár kisebb intenzitással. A későbbi in vitro és in vivo állatkísérletek sem tudták megerősíteni az amigdalin rákellenes hatását. Sőt, számos tanulmány rávilágított a cianid felszabadulásának kockázataira és az amigdalin potenciális toxicitására.

A Cochrane Library, amely a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik vezető forrása, több meta-analízist is publikált a Laetrile és az amigdalin rákellenes hatásáról. Ezek a felülvizsgálatok következetesen arra a következtetésre jutottak, hogy:

• Nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a Laetrile vagy az amigdalin hasznos lenne a rák kezelésében.
• Jelentős kockázatokkal jár a cianidmérgezés miatt, amely halálos is lehet.
• A rendelkezésre álló adatok nem támasztják alá a Laetrile alternatív rákterápiaként való alkalmazását.

„A tudományos konszenzus egyértelmű: az amigdalin és a Laetrile hatástalan a rák kezelésében, és súlyos, akár életveszélyes mellékhatásokat is okozhat.”

A rákellenes hatásmechanizmusok vizsgálata

Bár az alternatív gyógyászatban továbbra is kitartanak az amigdalin rákellenes hatásának elméletei mellett, a modern onkológia nem talált olyan mechanizmust, amely igazolná a szelektív daganatellenes aktivitást a cianid toxicitásának elkerülésével. A cianid, mint sejtméreg, nem tesz különbséget a rákos és az egészséges sejtek között. Az esetleges in vitro citotoxikus hatások, amelyeket néha megfigyelnek, általában olyan koncentrációkban jelentkeznek, amelyek in vivo súlyos toxicitást okoznának.

Egyes kutatók megpróbálták vizsgálni az amigdalin más lehetséges hatásait, például gyulladáscsökkentő vagy immunmoduláló tulajdonságait, de ezekre vonatkozóan sincs meggyőző klinikai bizonyíték. A hangsúly továbbra is a cianid felszabadulásán és az ebből eredő toxicitáson van.

Az amigdalinnal kapcsolatos tudományos és klinikai kutatások összessége világosan megmutatja, hogy ez a vegyület nem tekinthető biztonságos és hatékony rákterápiának. Az orvosi szakma és a szabályozó hatóságok világszerte elutasítják az alkalmazását, és felhívják a figyelmet a vele járó súlyos egészségügyi kockázatokra.

Mellékhatások és toxicitás: a cianidmérgezés veszélye

Az amigdalinnal kapcsolatos egyik legsúlyosabb aggodalom a belőle felszabaduló hidrogén-cianid (HCN) mérgező hatása. A cianidmérgezés súlyos, akár halálos kimenetelű is lehet, és az amigdalin tartalmú termékek, különösen a sárgabarackmagok vagy a Laetrile nagy dózisú bevitele jelenti a legnagyobb kockázatot.

A cianid toxicitásának mechanizmusa

A hidrogén-cianid egy gyorsan ható és rendkívül mérgező vegyület. Fő hatásmechanizmusa a sejtlégzés gátlása. A cianid erősen kötődik a citokróm c-oxidáz enzimben található vasatomokhoz, amely a mitokondriális elektrontranszport lánc kulcsfontosságú enzime. Ez a kötődés megakadályozza az oxigén felhasználását a sejtekben, leállítva az aerob energiatermelést (ATP-szintézis). Ennek következtében a sejtek oxigénhiányban szenvednek, még akkor is, ha a vérben elegendő oxigén van (hisztotoxikus hypoxia).

A cianid különösen káros azokra a szervekre, amelyek nagy energiaigényűek és érzékenyek az oxigénhiányra, mint például az agy, a szív és a központi idegrendszer.

A cianidmérgezés tünetei

A cianidmérgezés tünetei a bevitt amigdalin mennyiségétől és a cianid felszabadulásának sebességétől függően változhatnak. Enyhe és mérsékelt mérgezés esetén a tünetek a következők lehetnek:

• Hányinger, hányás
• Fejfájás, szédülés
• Gyengeség, fáradtság
• Hasfájás, hasi görcsök
• Izomgyengeség
• Légzési nehézség, gyors légzés
• Szapora szívverés (tachycardia)
• Zavartság, szorongás

Súlyos cianidmérgezés esetén a tünetek gyorsan romlanak, és életveszélyes állapotot okozhatnak:

• Súlyos légzési elégtelenség, légzésleállás
• Alacsony vérnyomás (hipotónia)
• Szívritmuszavarok, szívmegállás
• Görcsrohamok
• Kóma
• Pupillatágulat
• Halál

A tünetek megjelenhetnek percekkel vagy órákkal az amigdalin tartalmú anyagok bevitele után, attól függően, hogy milyen gyorsan szabadul fel a cianid. A sárgabarackmagok esetében a rágás vagy őrlés felgyorsítja a cianid felszabadulását.

Kockázati tényezők és veszélyek

Az amigdalin toxicitását számos tényező befolyásolja:

• Dózis: A legfontosabb tényező. Minél több amigdalint tartalmazó anyagot fogyaszt valaki, annál nagyobb a cianidmérgezés kockázata. A sárgabarackmagok esetében már néhány tucat mag elfogyasztása is halálos lehet felnőttek számára, és sokkal kevesebb gyermekek számára.
• Fogyasztás módja: A magok egészben történő lenyelése kevésbé veszélyes, mivel az amigdalin kevésbé érintkezik a bélbaktériumokkal. Azonban a magok rágása, őrlése vagy porrá zúzása jelentősen megnöveli a cianid felszabadulását.
• Bélflóra: A bélben élő baktériumok összetétele és aktivitása nagymértékben befolyásolja a cianid felszabadulásának mértékét.
• Egyidejű fogyasztott ételek: Egyes ételek, például a nyers káposztafélék (brokkoli, kelkáposzta), amelyek béta-glükozidáz enzimet tartalmaznak, felgyorsíthatják az amigdalin hidrolízisét a gyomorban, növelve a cianid felszabadulását.
• Egyéni érzékenység: Az emberek eltérően reagálhatnak a cianidra, az egészségi állapotuktól és a méregtelenítő rendszereik kapacitásától függően.

„A sárgabarackmagok és az amigdalin tartalmú egyéb termékek fogyasztása komoly cianidmérgezési kockázatot rejt magában, amely súlyos egészségkárosodáshoz és halálhoz vezethet.”

Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) és más nemzetközi szervezetek is számos figyelmeztetést adtak ki az amigdalin tartalmú termékek fogyasztásával kapcsolatban. Az EFSA 2016-os tudományos véleménye szerint már 0,5-3,5 mg amigdalin/kg testtömeg is mérgezési tüneteket okozhat, ami egy átlagos sárgabarackmag esetében mindössze 1-3 magot jelenthet egy felnőtt számára. Gyermekek esetében ez a mennyiség még alacsonyabb.

A cianidmérgezés sürgősségi orvosi ellátást igényel, amely magában foglalhatja az oxigénterápiát, a cianid-ellenanyagok (pl. nátrium-tioszulfát, hidroxokobalamin) beadását és a támogató kezelést. A megelőzés, azaz az amigdalin tartalmú termékek tudatos kerülése, a legjobb védekezés.

Szabályozás és jogi státusz világszerte

Az amigdalin és a Laetrile jogi státusza és szabályozása jelentősen eltér a világ különböző részein, ami tükrözi a vegyület hatékonyságával és biztonságosságával kapcsolatos tudományos konszenzus és az alternatív gyógyászatban betöltött szerepe közötti feszültséget.

Egyesült Államok

Az Egyesült Államokban az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) 1987-ben hivatalosan betiltotta a Laetrile és az amigdalin kereskedelmét és forgalmazását rákellenes szerként. Az FDA döntését a klinikai vizsgálatok eredményei támasztották alá, amelyek szerint a Laetrile nem hatékony a rák kezelésében, és súlyos mellékhatásokat, köztük cianidmérgezést okozhat. Az FDA álláspontja szerint a Laetrile egy „új gyógyszer”, amely nem bizonyítottan biztonságos és hatékony. A szövetségi törvények értelmében tilos a Laetrile államok közötti szállítása.

Ennek ellenére néhány állam, mint például Alaszka, Arizona, Indiana és Oklahoma, elfogadott olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik a Laetrile használatát rákos betegek számára az államon belül, bizonyos feltételek mellett. Ezek a törvények azonban ellentmondásosak, és nem változtatnak az FDA szövetségi tilalmán.

Európai Unió

Az Európai Unióban az amigdalin és a Laetrile nem engedélyezettek rákellenes szerként. Az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) és a tagállamok nemzeti gyógyszerügyi hatóságai nem ismerték el őket gyógyszerként, mivel nincsenek meggyőző bizonyítékok a hatékonyságukra és biztonságosságukra vonatkozóan. Az EU-ban szigorú szabályozások vonatkoznak a gyógyszerek forgalomba hozatalára, amelyek megkövetelik a szigorú klinikai vizsgálatokat és a biztonságossági profil igazolását.

Az EU-ban az élelmiszer-biztonsági hatóságok, mint az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA), különös figyelmet fordítanak az amigdalin tartalmú élelmiszerekre, különösen a sárgabarackmagokra. Az EFSA 2016-ban tudományos véleményt adott ki, amelyben megerősítette, hogy a nyers sárgabarackmagok nagy mennyiségű amigdalint tartalmaznak, és már kis dózisban is cianidmérgezést okozhatnak. Ennek eredményeként számos tagállam szigorú korlátozásokat vezetett be a sárgabarackmagok forgalmazására és az azokon feltüntetendő figyelmeztetésekre vonatkozóan.

Más országok

• Kanada: A Health Canada, a kanadai egészségügyi hatóság, betiltotta a Laetrile és az amigdalin forgalmazását rákellenes szerként, hasonlóan az FDA álláspontjához.
• Ausztrália: Az ausztrál gyógyszerügyi hatóság (Therapeutic Goods Administration, TGA) szintén nem engedélyezi a Laetrile-t rákellenes terápiaként.
• Mexikó: Mexikóban a Laetrile és az amigdalin forgalmazása és alkalmazása kevésbé szigorúan szabályozott, és számos klinika kínálja ezeket a kezeléseket alternatív rákterápiaként, ami gyakran „rákturizmushoz” vezet az Egyesült Államokból és más országokból érkező betegek körében.
• Ázsia: Egyes ázsiai országokban, különösen Kínában, az amigdalint tartalmazó gyógynövények hagyományosan használatosak bizonyos betegségek kezelésére, de rákellenes szerként való alkalmazása nem támogatott a modern orvoslásban.

„A világ vezető gyógyszerügyi és élelmiszer-biztonsági hatóságai egyértelműen elutasítják az amigdalin és a Laetrile rákellenes szerként való alkalmazását, kiemelve a hatékonyság hiányát és a súlyos cianidmérgezés kockázatát.”

Összefoglalva, a fejlett országok többségében az amigdalint és a Laetrile-t nem ismerik el gyógyszerként a rák kezelésére, és forgalmazásukat szigorúan korlátozzák vagy tiltják. Az élelmiszer-biztonsági szabályozások egyre inkább szigorodnak az amigdalin tartalmú élelmiszerekre vonatkozóan, különösen a nyers sárgabarackmagokra, a cianidmérgezés veszélye miatt. Ez a szabályozási környezet a tudományos bizonyítékokon és a közegészségügyi aggodalmakon alapul, szemben az alternatív gyógyászatban elterjedt, tudományosan megalapozatlan állításokkal.

Az amigdalin és az alternatív gyógyászat

Az amigdalin és a Laetrile a hagyományos orvoslás által elutasított státusza ellenére továbbra is népszerűek az alternatív gyógyászat és a „természetes” rákterápiák hívei körében. Ez a jelenség összetett okokra vezethető vissza, beleértve a reményt, a kétségbeesést, a dezinformációt és a hagyományos orvoslással szembeni bizalmatlanságot.

A „természetes” vonzereje

Sok ember vonzódik az alternatív kezelésekhez, mert „természetesnek” tartják őket, és úgy vélik, hogy kevesebb mellékhatással járnak, mint a hagyományos kemoterápia vagy sugárterápia. Az a tény, hogy az amigdalin természetes forrásokban, például a sárgabarackmagban található meg, hozzájárul ehhez a percepcióhoz. Azonban, ahogy azt a cianidmérgezés veszélye is mutatja, a „természetes” nem feltétlenül jelenti azt, hogy „biztonságos” vagy „hatékony”.

A rákos betegek kétségbeesése

A rákdiagnózis sokkoló lehet, és a hagyományos kezelések kimerítőek és gyakran fájdalmasak. Azok a betegek, akiknek a hagyományos terápiák nem hoztak eredményt, vagy akik félnek a mellékhatásoktól, gyakran kétségbeesetten keresnek alternatív megoldásokat. Az amigdalin és a Laetrile ígérete egy „gyógyírre” vagy egy „mellékhatásmentes” kezelésre különösen vonzó lehet ebben a helyzetben.

Dezinformáció és marketing

Az internet és a közösségi média térnyerésével a dezinformáció és a tudományosan megalapozatlan állítások gyorsan terjedhetnek. Számos weboldal, blog és fórum népszerűsíti az amigdalint, mint rákellenes szert, gyakran anekdotikus „sikertörténetekkel” és félremagyarázott tudományos adatokkal. Ezek a források gyakran a hagyományos orvoslást támadják, összeesküvés-elméleteket terjesztenek arról, hogy a gyógyszeripar elrejti a „gyógyírt”, és pénzügyi érdekek állnak a Laetrile elutasítása mögött.

A Laetrile és az amigdalin termékek gyártói és forgalmazói gyakran kihasználják a betegek sebezhetőségét, és nagy haszonnal értékesítik ezeket a bizonyítatlan szereket. A marketing gyakran a „B17-vitamin” elnevezést használja, hogy tudományosabbnak tűnjön, és elfedje a cianidmérgezés kockázatát.

A hagyományos orvoslással szembeni bizalmatlanság

Egyes emberek általános bizalmatlanságot éreznek a hagyományos orvosi rendszerrel, a gyógyszeriparral és a „big pharma” ellen. Ez a bizalmatlanság táptalajt ad az alternatív terápiáknak, még akkor is, ha azok tudományosan megalapozatlanok és potenciálisan veszélyesek. A holisztikus megközelítés, amely gyakran az alternatív gyógyászat része, szintén vonzó lehet.

„Az amigdalin népszerűsége az alternatív gyógyászatban a remény, a kétségbeesés és a dezinformáció veszélyes keverékéből táplálkozik, figyelmen kívül hagyva a tudományos bizonyítékokat és a súlyos egészségügyi kockázatokat.”

Az orvosi szakma válasza

Az orvosi szakma és a közegészségügyi szervezetek folyamatosan figyelmeztetnek az amigdalin és a Laetrile veszélyeire. Hangsúlyozzák a bizonyítékokon alapuló orvoslás fontosságát, és arra bátorítják a betegeket, hogy hagyományos orvosokkal konzultáljanak, mielőtt bármilyen alternatív kezelést elkezdenek. A hangsúly a tájékoztatáson van, hogy a betegek megalapozott döntéseket hozhassanak az egészségükről.

Az alternatív gyógyászatban való jelenléte ellenére az amigdalin nem tekinthető legitim rákellenes terápiának. A betegeknek tisztában kell lenniük a vele járó súlyos kockázatokkal, és kritikus szemmel kell nézniük a tudományosan megalapozatlan ígéreteket.

Az amigdalin szerepe az élelmiszeriparban és a biztonságos fogyasztás

Az amigdalin előfordulása számos növényben nem csak az alternatív gyógyászatban, hanem az élelmiszeriparban is felvet kérdéseket, különösen a biztonságos fogyasztás és a potenciális toxicitás szempontjából. Bár nem szándékosan adják hozzá élelmiszerekhez, a természetes előfordulása miatt bizonyos termékekben jelen lehet.

Amigdalin tartalmú élelmiszerek és fogyasztásuk

• Keserűmandula: A keserűmandulát gyakran használják ízesítésre, például marcipánban vagy bizonyos likőrökben, de csak kis mennyiségben és feldolgozott formában, mivel a feldolgozás (pl. hőkezelés) csökkentheti az amigdalin tartalmát. Nyersen történő fogyasztása mérgező.
• Sárgabarackmag: Az „egészséges” élelmiszerek piacán időnként megjelennek a sárgabarackmagok, mint „szuperélelmiszerek” vagy „B17-vitamin” források. Azonban ezek fogyasztása rendkívül kockázatos a magas amigdalin tartalom miatt, és cianidmérgezést okozhat.
• Almamag, cseresznyemag, szilvamag: Ezek a magok is tartalmaznak amigdalint, de általában kisebb mennyiségben. Azonban nagy mennyiségű mag elfogyasztása, különösen ha szétrágják vagy összetörik, potenciálisan veszélyes lehet. Ezért nem javasolt ezeknek a magoknak a rendszeres fogyasztása.
• Más cianogén glikozidokat tartalmazó élelmiszerek: Bár nem amigdalin, de rokon cianogén glikozidok találhatók például a nyers kasszavában (manióka), a limababban és a bambuszrügyekben. Ezeket az élelmiszereket hagyományosan gondos feldolgozással (áztatás, főzés, fermentáció) fogyasztják, ami eltávolítja vagy lebontja a mérgező vegyületeket.

Az élelmiszeripar szabályozása és a fogyasztói biztonság

Az élelmiszer-biztonsági hatóságok, mint az EFSA és az FDA, szigorú iránymutatásokat adnak ki az amigdalin tartalmú élelmiszerekre vonatkozóan. A cél a fogyasztók védelme a cianidmérgezés kockázatától.

• Figyelmeztetések: Az amigdalin tartalmú élelmiszereken (pl. sárgabarackmag) gyakran kötelező figyelmeztetéseket feltüntetni a potenciális veszélyekre, és javaslatokat tenni a biztonságos fogyasztási mennyiségre, vagy egyáltalán nem javasolni a fogyasztását.
• Feldolgozási követelmények: Egyes esetekben a gyártóknak előírhatják az amigdalin tartalmú alapanyagok olyan feldolgozását, amely csökkenti vagy eliminálja a cianogén glikozidokat. Például a keserűmandula kivonásánál a cianid eltávolítása kulcsfontosságú.
• Maximális határértékek: Bizonyos termékekben (pl. mandulaliszt) meghatározhatnak maximális amigdalin vagy cianid határértékeket, hogy biztosítsák a biztonságos fogyasztást.

Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) 2016-os tudományos véleménye alapján a nyers sárgabarackmagok fogyasztása nem javasolt. A szakértők szerint a biztonságosnak tekinthető akut referencia dózis (ARfD) 20 µg (mikrogramm) cianid/kg testtömeg. Ez egy felnőtt esetében, testsúlytól függően, mindössze 1-3 kis sárgabarackmagnak felel meg, de gyermekek számára már 0,5 mag is problémás lehet. Az EFSA kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy a sárgabarackmagok „rákellenes” hatásának ígéretével történő forgalmazása rendkívül veszélyes.

Biztonságos fogyasztási tanácsok

• Kerülje a nyers sárgabarackmagok fogyasztását: Különösen kerülje azokat, amelyeket „B17-vitamin” forrásként reklámoznak.
• Ne rágja szét és ne őrölje meg a magokat: Az alma, cseresznye, szilva magjait ne rágja szét, és ne fogyassza nagy mennyiségben. Ezeket a magokat általában egészben nyeljük le, és a gyomorsav nem bontja le őket hatékonyan.
• Feldolgozott termékek: A kereskedelmi forgalomban kapható, amigdalin tartalmú élelmiszerek (pl. marcipán) általában olyan feldolgozási eljáráson esnek át, amely eltávolítja vagy lebontja a cianidot, így biztonságosak a fogyasztásra, ha mértékkel fogyasztják.
• Tájékozódjon: Legyen kritikus az interneten terjedő egészségügyi állításokkal szemben, különösen, ha azok „gyors gyógyulást” vagy „csodaszer”-t ígérnek. Mindig megbízható forrásokból, például orvosoktól vagy élelmiszer-biztonsági hatóságoktól tájékozódjon.

Az amigdalin, mint természetes vegyület, része számos növényi élelmiszernek, de a cianidfelszabadító potenciálja miatt különös figyelmet igényel. A tudatos fogyasztói magatartás és a szabályozó hatóságok iránymutatásainak betartása elengedhetetlen a közegészség védelmében.

Jövőbeli kutatási irányok és potenciális felhasználások

Bár az amigdalin rákellenes hatásával kapcsolatos állításokat a tudományos közösség elutasította a cianidmérgezés kockázata és a hatékonyság hiánya miatt, a vegyület komplex kémiai szerkezete és biológiai aktivitása továbbra is felkeltheti a kutatók érdeklődését, de más megközelítésekkel és módosított formában.

Módosított amigdalin származékok

A jövőbeli kutatások egyik iránya lehet az amigdalin molekula módosítása. A cél az lenne, hogy olyan származékokat hozzanak létre, amelyek megőrzik az esetleges terápiás előnyöket (ha vannak ilyenek), miközben minimalizálják a cianid felszabadulását és toxicitását. Ez magában foglalhatja a glikozidos kötések stabilizálását, vagy olyan vegyületek szintézisét, amelyek a cianidot kevésbé toxikus formában vagy csak specifikus célsejtekben szabadítják fel.

Például, ha sikerülne olyan célzott szállítási rendszereket kifejleszteni, amelyek csak a rákos sejtekbe juttatják el az amigdalint, és ott aktiválják a cianid felszabadulását, elméletileg lehetséges lenne a szelektív toxicitás elérése. Azonban ez rendkívül bonyolult feladat, és a jelenlegi technológia korlátai mellett számos kihívással járna.

Az amigdalin más biológiai hatásainak vizsgálata

Az amigdalin és rokon cianogén glikozidok más biológiai hatásait is vizsgálhatják, anélkül, hogy a rákellenes hatásra fókuszálnának. Ilyenek lehetnek például:

• Antioxidáns hatás: Egyes növényi vegyületek antioxidáns tulajdonságokkal rendelkeznek. Bár az amigdalin fő hatása a cianidfelszabadítás, a benzaldehid, amely a bomlás során keletkezik, szintén rendelkezhet bizonyos biológiai aktivitással.
• Gyulladáscsökkentő hatás: Néhány in vitro tanulmány utalhat arra, hogy az amigdalinnak vagy bomlástermékeinek lehet gyulladáscsökkentő potenciálja, de ezeket alaposabban kell vizsgálni.
• Fájdalomcsillapító hatás: A hagyományos kínai orvoslásban és más népi gyógyászatokban bizonyos cianogén glikozidokat tartalmazó növényeket fájdalomcsillapítóként is használtak. Ezt a hatást is érdemes lehet tudományosan vizsgálni, de a toxicitás kockázatának figyelembevételével.

Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a potenciális hatások jelenleg spekulatívak, és nagyrészt nincsenek megerősítve szigorú tudományos vagy klinikai vizsgálatokkal. Bármilyen kutatásnak prioritást kell adnia a biztonságosságnak és a toxicitás minimalizálásának.

A növényi védekezési mechanizmusok mélyebb megértése

Az amigdalin és más cianogén glikozidok tanulmányozása hozzájárulhat a növények kémiai védekezési mechanizmusainak mélyebb megértéséhez. Ez a tudás hasznos lehet a mezőgazdaságban, például a növényvédelmi stratégiák fejlesztésében vagy a növények stressztűrő képességének javításában.

„A jövőbeni kutatások során az amigdalinnal kapcsolatos tudományos érdeklődés valószínűleg a molekuláris módosításokra és a cianidmentes bomlástermékek potenciális gyógyászati alkalmazásaira fókuszál majd, szigorú biztonsági protokollok mellett.”

A cianid méregtelenítésének javítása

Az amigdalin metabolizmusának vizsgálata hozzájárulhat a cianidmérgezés kezelésének javításához is. A rodanáz enzim működésének és a cianid méregtelenítésének jobb megértése új antidotumok vagy terápiás stratégiák fejlesztéséhez vezethet, amelyek hatékonyabban semlegesítik a cianidot a szervezetben.

Összességében, bár az amigdalin mint rákellenes szer koncepciója tudományosan zsákutca, a vegyület és rokon molekulái továbbra is érdekesek lehetnek a vegyészek és biológusok számára. A jövőbeli kutatások azonban valószínűleg a biztonságosabb származékok, a célzott szállítási rendszerek, vagy a vegyület más, nem toxikus biológiai hatásainak feltárására fókuszálnak majd, mindig szem előtt tartva a toxicitás kockázatát és a bizonyítékokon alapuló tudományosság elveit.